Lélekörvény
Önismereti témájú írások
„Magunk teremtjük a félelmet. A félelemnek egyetlen lakóhelye van: a jövőbe tekintő gondolatunk. Amitől félünk, üres fantáziálás, olyan dolog, ami nem létezik az adott pillanatban, ami nincs, és ha nem akarjuk, nem is lesz. Tehát a félelem csak elmezavar… nem tévesztendő össze a veszéllyel. A veszély az valós, a félelem az rajtunk múlik.”
A föld után című film „A félelem” bővebben
Önmagam meghatározásában mióta az eszemet tudom, előkelő helyen szerepelnek a gyerekek, és az apaság, mint megfoghatatlan fogalom. Számomra legalábbis megfoghatatlan, mert bár a konkrét apaság rengeteg felelősséggel jár, a napi, rutinszerű mozdulatokba pedig korlátként kapaszkodunk, mert félünk, mégis a meghatározása olyan szerteágazó, hogy bátran állítom, nehezen megfogható. Tele van félelemmel, hogy rosszul csináljuk, hogy elbukunk, és ezzel már nem csupán önmagunk, de egy másik emberi lény életét is tönkretesszük, ugyanakkor nincs belőle kihátrálás. De az apaságnak van egy globálisabb aspektusa is, hiszen egy kicsit apja vagyok minden gyermeknek, akivel találkozom, ha csupán egy mondatot, egy mozdulatot, de valamit én teszek hozzá az életéhez, valamit tőlem tanul meg. És ha már itt tartunk, minden embernek, akivel találkozom, szintén apja vagyok egy kicsit. Bonyolult ügy, de csodálatos is egyben.
Csernus nagy sikerű könyvében kitartóan kereste a választ a kérdésre, mit is jelent férfinak lenni. Sokakat megkérdezett róla, és a kapott válaszokat elemezve, saját következtetéseket levonva állapította meg, mit jelenthet egy olyan emberi minőség megélése, amit a létezők fele nem tudhat, a maradék meg akkor is éli, ha közben valójában fogalma sincs róla, miként teszi azt. Véleményem szerint nem létezik abszolút igazság, az érzések megélése és átültetése a realitásokba egyéni feladat, és objektíven megítélni éppoly hibás, mint azt gondolni, valaki ezt nem megfelelően teszi. A saját tapasztalatomat tudom csak leírni a témában, különösen azért, mert magam is évtizedek óta küzdök azzal, amit ajándéknak kaptam, de nem értettem meg. Az elmúlt évek nehézségei javarészt éppen ebből fakadtak, gyermekként botladoztam egy férfitest börtönében, miközben fel sem fogtam, milyen nagy volt rám a kabát. Harminchárom év kellett hozzá, hogy elég impulzus érjen az úton ahhoz, hogy legyen bátorságom kijelenteni, férfivá lettem, anélkül, hogy szégyenérzetem legyen annak valóságtartalma miatt. Számomra ezt hozta a krisztusi kor.
Mindannyian tudjuk, hogy egyszer eljön a pillanat, mikor búcsúznunk kell. Persze közel sem biztos, hogy olyan szerencsések leszünk, hogy az életünk végeztével lesz lehetőségünk rá, hogy elmondjuk a minket körülvevőknek: „nincs semmi baj, minden rendben lesz!”, és ha meg is tudjuk tenni, üresen fognak kongani szavaink az elmúlás izzadtságtól elgyötört óriásán. Hiába kell nap, mint nap elköszönnünk emberektől, társaktól, helyzetektől, belerázódni mégsem tudunk.
Itt az ideje látni mindazt, ami körülvesz, ami te vagy, ami a valódi világod. A jelenedet lásd végre, ne azt, ami lehetne, ami talán, ami volt, ami fájt, ami bántott. A pillanatot figyeld, ami most is kitölti a tested, és létezővé varázsol az idő végtelenjében. Tudniillik nincs olyan, hogy volt, és nincs olyan, hogy lesz. Ami volt, az már benned van, ami pedig lesz… Nos az talán sosem lesz.