Szerep-Játék

hypocrisy-mask-image-2Jó régen nyilvánultam meg utoljára a virtuális térben, bizonyos szerepeimet hanyagoltam kicsit, hogy más szerepek a szokásosnál jobban pallérozódjanak, míg emezek megpihennek. Sok vázlat pihen kifejtésre várva a jegyzetek között, s még több a fejemben, de a test, ami arra hivatott, hogy a valóság részévé tegye a gondolataimat, megmakacsolta magát és intő visszavonulással jelezte, most nem érdekli az írás. Nem először fordult elő velem, és egészen biztosan nem is utoljára, így volt alkalmam felkészülni, mi a teendő ilyenkor. Semmi. Néha fel kell akasztani a jelmezt a fogasra, hagyni porosodni, míg ellenállhatatlan kényszert nem érez az ember, hogy újra magára öltse. Furcsa pulzálása ez az életnek, és időbe telt míg rájöttem, hogy semmi okom emiatt ostorozni magam. Vannak természetes igényei a testemnek, etetni kell, itatni kell, akár egyet értek vele, akár nem, épp így kell fejet hajtanom a spirituális „parancsok”-nak is, mert a legfárasztóbb, legkimerítőbb harc az, amit önmagad ellen vívsz. Közben azonban nem mulasztottam el figyelni a körülöttem zajló világ játékos zivataraira, és a valóság hologramjában átéléssel fickándozó embertársaimra sem, talán már nem is lennék képes figyelmen kívül hagyni a kavalkádot. Éppen ez nyitotta ki a szemem arra, amit most igyekszem a gépeléstől elszokott görcsös ujjaimmal megörökíteni, mielőtt a múlt martalékává válna. „Szerep-Játék” bővebben