Létezés

Tree of Life, North Devon, EnglandMost érett meg az idő… Vagyis az ÉN most érett meg az idő által, hogy átgondoljak pár dolgot. Például magát az időt. A teret. A létezést, és benne az embert. A szabad akaratot. Az előre elrendelést. Fogalmam sincs, mi sül ki ebből. De el kell mondanom magamnak. Az írás által. Istenem, de lassú módja ez a közlésnek. Mint a párbeszéd. A beszéd. Lineáris, kell neki egy “A” pont, amiből elhaladhat “B” pontba. Ez a haladás, ez a mozgás az élet maga. Úgy, ahogy most ismerjük. De ideje meghaladni. “Ideje”… “Haladni”… Mintha az ókor emberének kellene a saját nyelvén, számára érthető módon elmagyarázni egy szuper-számítógép működését. Nem azt, hogy mire való, hanem azt, hogy miért. Szinte lehetetlen. Illetve lehetetlen. De a gondolatmag elültethető. Bennem el van. A köré csoportosulnak a sejtjeim már nagyon régóta. Nem tudtam vele mit kezdeni, mint ahogy számtalan embertársam sem. Művészi eszközök végtelen tárházát vonultatták fel az “ember” elleni küzdelemben, hogy valami új születhessen, még ha ezt javarészt tudattalanul is tették. Bele is őrültek néhányan. Mások pedig véget vetettek az életüknek. De mindannyian körülírtak valamit, amire emlékeznünk kellene, amire ők maguk halványan emlékeztek. Amit magukkal hoztak, amit én magam is cipelek, amit közölnöm kellene, főképp magammal. De így piszok nehéz. Continue reading

Örvény

slide1Tűnődöm. Akár egy szokásos nap is lehetne, valahogy most mégis más. Még a tűnődés is. Nem kósza ábrándként vetítem ki a belső világot kívülre, sokkal inkább a külső világot próbálom befogadni szőröstül-bőröstül. Olyannak, amilyen, nem megállva egyetlen kérdéses összetevőnél sem. Pokoli nehéz. Mintha szét akarnék robbanni, pedig még alig kezdődött el. Mondhatnám, hogy nemrég fogtam hozzá, de ez hazugság lenne, mert a dolog valójában “történik”. Nem kértem rá, hogy történjen, és nem is vagyok benne biztos, hogy képes vagyok rá. De nyitni akarok, meg akarom tapasztalni akár csak a töredékét. Kicsit hasonlít az érzés a szerelemhez. Rettenetes érzelem-tömeg, amiről fogalmunk sincs, képesek vagyunk-e befogadni, vagy hogy milyen áron. Mert az biztos, hogy utána már soha többé nem vagyunk ugyanazok.

Continue reading

Várok

Egyedül állok egy aszfaltcsík előtt és hagyom, hogy úrrá legyen rajtam a “gondolkodom, tehát vagyok”. Miközben szememet forgatva nézek körbe némán ordítva, gondolatokkal terhelt gyepszőnyegre köpve elmém méltóságtól mentes ásványvizének divatosan egészséges, gömbölyded nyálát, érzem, amint téglánként bontom le a rajtam királyként uralkodó egóm masszív várát.

Continue reading