Létezés

Tree of Life, North Devon, EnglandMost érett meg az idő… Vagyis az ÉN most érett meg az idő által, hogy átgondoljak pár dolgot. Például magát az időt. A teret. A létezést, és benne az embert. A szabad akaratot. Az előre elrendelést. Fogalmam sincs, mi sül ki ebből. De el kell mondanom magamnak. Az írás által. Istenem, de lassú módja ez a közlésnek. Mint a párbeszéd. A beszéd. Lineáris, kell neki egy “A” pont, amiből elhaladhat “B” pontba. Ez a haladás, ez a mozgás az élet maga. Úgy, ahogy most ismerjük. De ideje meghaladni. “Ideje”… “Haladni”… Mintha az ókor emberének kellene a saját nyelvén, számára érthető módon elmagyarázni egy szuper-számítógép működését. Nem azt, hogy mire való, hanem azt, hogy miért. Szinte lehetetlen. Illetve lehetetlen. De a gondolatmag elültethető. Bennem el van. A köré csoportosulnak a sejtjeim már nagyon régóta. Nem tudtam vele mit kezdeni, mint ahogy számtalan embertársam sem. Művészi eszközök végtelen tárházát vonultatták fel az “ember” elleni küzdelemben, hogy valami új születhessen, még ha ezt javarészt tudattalanul is tették. Bele is őrültek néhányan. Mások pedig véget vetettek az életüknek. De mindannyian körülírtak valamit, amire emlékeznünk kellene, amire ők maguk halványan emlékeztek. Amit magukkal hoztak, amit én magam is cipelek, amit közölnöm kellene, főképp magammal. De így piszok nehéz. Continue reading

Örvény

slide1Tűnődöm. Akár egy szokásos nap is lehetne, valahogy most mégis más. Még a tűnődés is. Nem kósza ábrándként vetítem ki a belső világot kívülre, sokkal inkább a külső világot próbálom befogadni szőröstül-bőröstül. Olyannak, amilyen, nem megállva egyetlen kérdéses összetevőnél sem. Pokoli nehéz. Mintha szét akarnék robbanni, pedig még alig kezdődött el. Mondhatnám, hogy nemrég fogtam hozzá, de ez hazugság lenne, mert a dolog valójában “történik”. Nem kértem rá, hogy történjen, és nem is vagyok benne biztos, hogy képes vagyok rá. De nyitni akarok, meg akarom tapasztalni akár csak a töredékét. Kicsit hasonlít az érzés a szerelemhez. Rettenetes érzelem-tömeg, amiről fogalmunk sincs, képesek vagyunk-e befogadni, vagy hogy milyen áron. Mert az biztos, hogy utána már soha többé nem vagyunk ugyanazok.

Continue reading

Várok

Egyedül állok egy aszfaltcsík előtt és hagyom, hogy úrrá legyen rajtam a “gondolkodom, tehát vagyok”. Miközben szememet forgatva nézek körbe némán ordítva, gondolatokkal terhelt gyepszőnyegre köpve elmém méltóságtól mentes ásványvizének divatosan egészséges, gömbölyded nyálát, érzem, amint téglánként bontom le a rajtam királyként uralkodó egóm masszív várát.

Continue reading

Szerep-Játék

hypocrisy-mask-image-2Jó régen nyilvánultam meg utoljára a virtuális térben, bizonyos szerepeimet hanyagoltam kicsit, hogy más szerepek a szokásosnál jobban pallérozódjanak, míg emezek megpihennek. Sok vázlat pihen kifejtésre várva a jegyzetek között, s még több a fejemben, de a test, ami arra hivatott, hogy a valóság részévé tegye a gondolataimat, megmakacsolta magát és intő visszavonulással jelezte, most nem érdekli az írás. Nem először fordult elő velem, és egészen biztosan nem is utoljára, így volt alkalmam felkészülni, mi a teendő ilyenkor. Semmi. Néha fel kell akasztani a jelmezt a fogasra, hagyni porosodni, míg ellenállhatatlan kényszert nem érez az ember, hogy újra magára öltse. Furcsa pulzálása ez az életnek, és időbe telt míg rájöttem, hogy semmi okom emiatt ostorozni magam. Vannak természetes igényei a testemnek, etetni kell, itatni kell, akár egyet értek vele, akár nem, épp így kell fejet hajtanom a spirituális “parancsok”-nak is, mert a legfárasztóbb, legkimerítőbb harc az, amit önmagad ellen vívsz. Közben azonban nem mulasztottam el figyelni a körülöttem zajló világ játékos zivataraira, és a valóság hologramjában átéléssel fickándozó embertársaimra sem, talán már nem is lennék képes figyelmen kívül hagyni a kavalkádot. Éppen ez nyitotta ki a szemem arra, amit most igyekszem a gépeléstől elszokott görcsös ujjaimmal megörökíteni, mielőtt a múlt martalékává válna. Continue reading

Megbocsátás

megbocsátás4A napokban erősen elgondolkodtam, hogy néhány dolog az életemben nem egészen úgy történt, ahogy én azt tudni véltem, legfőképpen azért, mert néhány fogalom számomra nem a megfelelő alapokon nyugodott. Mindig tudtam, hogy nem vagyok haragtartó ember, szerettem is ezt a tulajdonságomat a kezdetektől fogva, sőt! Rengeteg írásomba szőttem bele tanulságként, vagy köztes leckeként, hogy rendkívül fontos tényezője a testileg-lelkileg egészséges létezésnek a harag elengedése. Ez utóbbi folyamat azonban nem is olyan egyértelműen megy végbe, ha jobban belegondolok, márpedig ha valami így elgondolkodtat, akkor az biztosan megér pár sort, hogy a végére feloldjuk a csomót, és egyenesen haladhassunk tovább. Már csak azért is, mert a belsőleg minket erősítő, vagy éppen ostromló érzések milyenségét gyorsan pozitívba fordíthatjuk, ha elkezdjük gyakorolni a megbocsátás művészetét. Talán végül magunkat is felmentjük.

Continue reading