Az imént olyasmi történt velem, ami már régen nem. Észrevettem, hogy beértem a célba. Hogy ott vagyok, ahol lennem kell, csak önkéntes vakságot fogadtam, hogy ezt észre ne vegyem. Belém hasított az érzés, hogy mennyire nem lehet fogalma senkinek arról, hogy ki vagyok én, hiszen én magam is csak emlékeztetőket kapok az életem fontosabb pillanataiból, ráadásul azokat is érzésekként, nehezen realizálható formában. Azt sem tudom, hol kezdjem a mesélést, olyan összetett kérdés ez. Annyi biztos, hogy folyamatosan új emberekkel kerülök kapcsolatba, és rendkívül felemelő az életnek az ilyetén megismerése, hiszen kapcsolatok nélkül mi magunk sem léteznénk, ha nem tudnánk átadni önmagunk piciny darabkáját valakinek, akkor az a darab nem is létezne! És csupán akkor, mikor az őszinte szavakon keresztül próbáltam formába önteni az életemet, döbbentem rá, hogy képtelenség. Miközben megfogalmaztam életem sarokpontjait, és előttem állt a végeredmény, önmagam is elképedtem. Ez lennék én? Mindezen keresztül mentem? Hogy történhetett? Hogy voltam rá képes? Ez egyszerűen lehetetlen, az egyetlen bizonyítéka pedig annak, hogy megtörtént, én vagyok. De én nem vagyok, ha nem tudom Neked átadni, hogy ki vagyok, hiszen ez tesz valósággá. Bonyolult mi? Kifejtem.
„Életrajz – karcolatok az örökkévalóság naplójában” bővebben