Érdekes kísérletnek lettem alanya, mert most abban az állapotban vagyok, hogy egyáltalán nincs kedvem írni. Úgyhogy írok. A semmiről.
Néha vannak rossz napok. Eleinte lelkiismeret furdalásom volt miatta, mert egy magamfajta, magát viszonylag felvilágosultnak, és aránylag spirituálisnak tartott ember (fú de vonzó vagyok…) hogy jön ahhoz, hogy szar napja legyen. De aztán megszoktam, hogy néha megtörténik, és kész. Van, amikor nincs min agyalni, nem kell befelé fordulni, igazából semmit nem kell csinálni. Csak túlélni.
Néha rátör az emberre minden, amit kerülni próbál. És ha ez testi-lelki fáradtsággal párosul, akkor nem nagyon van mit tenni. Jöhet depresszió, magány, a kihívásoknak való megfelelni képtelenség, mindegy. Lehetetlen menekülni. Hogy mi a tuti módszer, azt nem tudom. Hallottam, megjelent Csernusnak egy könyve, A kiút címmel, talán ott van az igazság. Talán ott a tuti. Komolyan imádom azt az embert. Zseniális gondolkodó, nyers, őszinte, és kiváló marketinges. Ez utóbbi az, ami belőlem mindig is hiányzott. No, de zárójel bezárva. Szóval valaki nálam okosabbat kellene megkérdezni, mert nekem nincs rá jó módszerem, vagy legalábbis olyan nincs, ami bevált ellene. Elviselni viszont megtanultam.
Kicsit olyan állapot ez, mintha egyszer csak belecsöppennénk a semmibe. Illetve talán még jobb kifejezés, hogy belecsúszunk. Érezzük, hogy összejön minden rossz, hogy semmi nem sikerül, aztán elménk kibővíti a szánalmasság körét lépésről lépésre, míg elhiteti velünk, hogy az egész életünk szar. Hiába kapálózunk, hiába érezzük, hogy nem kéne még egyel lejjebb esni, nem tudunk megkapaszkodni. Nincs mibe. Mint a havas lejtőn megcsúszó hegymászó, kétségbeesetten próbáljuk belevágni a csákányunkat az alkalmi csúszdánkba, de az Istennek sem sikerül. Aztán feladjuk. A hegy peremét elérve pedig végérvényesen lezuhanunk a mélybe.
Aztán van ez, a semmi. Alig érzünk valamit, tenni képtelenek vagyunk bármit, úgy bambulunk ki a fejünkből, mint aki már nem is él igazán. Nem siralmas, és nem is szánalmas állapot ez. Inkább olyan semmilyen. Minden érzés, ami bennünk kavarog olyan intenzíven tölt ki, hogy nem csupán nem tudunk kiutat találni belőle, hanem keresni sem kezdjük azt. Ezért gondolom, hogy helyesen teszem, amit ilyenkor szoktam, illetve egész pontosan nem is tehetnék mást. Csak hagyom, hadd vigyen. Beleszarok mindenbe, nem érdekel senki, még én magam sem. Beteszek valami zenét, de nem érdekel, hogy szól, iszom egy pohár bort, de nem érdekel, hogy bódít. Beszélgetek emberekkel, de fogalmam sincs miről, arról meg pláne nincs, hogy miért. És mindegy is, mert úgysem emlékszem rá. Nem akarok senkivel egy levegőt szívni, még magammal sem. Nem létezem. Egy cseppnyi időre kivonom magam az illúzióból, hogy sem abban, sem a valódi világban ne legyek egy kicsit. Illetve hogy mindkettőben semmi lehessek egy picit.
Semminek lenni és nem lenni ugyanis nem ugyanazt jelenti, bár talán a megélésében nincs olyan nagy különbség. Jó ez a semmi. Néha kell. Párás lett a szemüveg, le kell törölni. Aztán hamar lefeküdni, hogy mielőbb másnap legyen, amikor mindezt el lehet felejteni. Jó a reggeli ébredés, mindig hittel, reménnyel tölt fel, pedig ott sincs bennem semmi. Csak az valahogy olyan biztató semmi, olyan meleg, áldással teli, amikor végre nem semmi van a fejedben, hanem üresség.
Előbbiből minden kiveszett, utóbbiba viszont bármi belefér.