– Ha valóban a szerelem az élet legszentebb ajándéka, akkor miért nem érhet véget, miután megéltem?
– Ez a lényeg. Az élet lényege. Linearitás, ahol áldás és átok is egyben, hogy minden elmúlik. Az életed sem lesz kevésbé csodás attól, hogy véget fog érni. A te feladatod, hogy emlékezz erre.
– Fogok?
– Tudattalanul. Ha elég jól felkészítelek, emiatt nem fogod feladni. De ráérünk még a szerelemmel, annak az érzésnek a megismeréséhez rengeteg tapasztalatra van szükség. Eleinte – meglehetősen sokáig – a közelébe sem fogsz jutni. Sokkal fontosabb most, hogy miként találod majd meg a helyed a családodban.
– Család… Emlékszem rájuk. De furcsa mód nem csupán pozitív emlékek jönnek. Itt is él a dualitás?
– Nem egészen, sokkal inkább az emberi természet. Tudod, a szeretet nevében is válogatott galádságokat tudnak elkövetni az emberek.
– Na de a családon belül is?
– Valójában a földi létezés elengedhetetlen eszköze az önzés. Ha ember vagy, valamilyen fokig muszáj magaddal foglalkozni. Garantálja az életben maradásodat, és amint mondtam, ha jól felkészítelek, ez lesz a legfontosabb.
– Semmit sem ér, ha másokat bántok érte.
– Valóban, neked nem is ez lesz az osztályrészed. De fontos, hogy megértsd, amikor téged bántanak, valójában nem eredendően gonosz dolgot művelnek. Egyszerűen csupán megnyilvánul önnön életük valóságosnak tűnő szenvedése, ami ellen tűzzel vassal próbálnak tiltakozni.
Szerző: Nyerges Tamás
Embernek lenni #1
– Mi történt?
– Megfogantál.
– Újabb tanítás?
– A legfontosabb.
– Nincs akaratom.
– Másod sincs ebben a pillanatban.
– De képtelen vagyok cselekedetté formálni.
– Mindent sorjában. Fel kell készülnöd a születésre. Időbe telik.
– Nem értem, emlékszem mindenre, ami volt és arra is, ami lesz.
– Most még emlékszel, ez rendjén van. Segít a felkészülésben. De a születésed pillanatában kiürülsz. Egy olyan regény vagy, amely már megfogalmazódott az írójában, de még nem írta le. Tudja a teljes történetet, de még el kell mesélnie. Mondatról mondatra, szóról szóra, betűről betűre kell haladnia.
Aspirációs citológia
Furcsa címválasztás igaz? Egyáltalán mit jelent? Bevallom, a tegnapi napig én sem tudtam, hogy létezik ilyen eljárás, de a kezemben levő csomó már most temérdek újdonságra tanított meg. Ez a legújabb, és valahogy ennek is megvan az üzenete számomra. A hivatalos leírás szerint a művelet „olyan egyszerűen és gyorsan kivitelezhető morfológiai vizsgálat, mely daganatos betegségek felismerését és pontos azonosítását szolgálja”. A lényege, hogy egy viszonylag vékony tűt szúrnak a problémás területere, hogy onnan sejteket kinyerve megállapítsák, mekkora a baj. A sebész kérte, mert a műtéti eljárást befolyásolja az eredmény. A folyamat nem fájdalommentes, de összeszorított fogakkal kibírható. Az eredmény pár nap alatt megvan, aztán lehet befeküdni a kés alá. Ha esetleg nem mondtam volna, az már biztos, hogy műteni fognak, akármi is van a kezemben, nincs ott helye. Ezzel az ellenállhatatlan érveléssel nyomatékosította bennem az orvos, hogy jobb, ha beszerzek egy pizsamát, mert vendégül fognak látni legalább egy éjszakára.
Visszatérés a búcsúba
Amikor az első sorokat leírtam – időtlen időkkel ezelőtt – még fogalmam sem volt, hogy hova szalad majd ez a vonat. Csak a késztetés volt valós, egy megmagyarázhatatlan érzés legbelül, hogy ami feszít, csupán ily’ módon tud távozni. Ahogy egyre több írás született meg általam, egyre szembetűnőbb volt, hogy a sok esszé körvonalazni kezd valami koherens egészet. Úgy tűnt, hogy az elkülönült írás-töredékek mind csoportosulni kezdtek egy eszme-árny köré, egyre valóságosabbá téve mindazt, ahogy szerintem a világra tekinteni érdemes volna. Tavaly szeptemberben pedig elértem arra a sosem sejtett pontra, amikor már biztos voltam benne, hogy az eszme testet öltött általam, és minden további leírt szó már csupán elvenne a jelentőségéből, hozzáadni már nem lehetne semmit. Leírtam mindent, ami a belsőmet olyan ellenállhatatlan erővel feszítette, és bár el kell ismernem, a sok leírt bölcsességet én is csupán tanultam a leírása pillanatában, azért végül integrálódott minden. Én magam is a részévé lehettem annak az önmeghatározásnak, ami köré minden írás épült alkotói pályámon. Mégis hiányzott valami epilógus-féle, egy monster-kontent, ami beavat az elmúlt, elhallgatott időszakba, és összefoglalja a közben szerzett tapasztalataimat.
Életrajz – karcolatok az örökkévalóság naplójában
Az imént olyasmi történt velem, ami már régen nem. Észrevettem, hogy beértem a célba. Hogy ott vagyok, ahol lennem kell, csak önkéntes vakságot fogadtam, hogy ezt észre ne vegyem. Belém hasított az érzés, hogy mennyire nem lehet fogalma senkinek arról, hogy ki vagyok én, hiszen én magam is csak emlékeztetőket kapok az életem fontosabb pillanataiból, ráadásul azokat is érzésekként, nehezen realizálható formában. Azt sem tudom, hol kezdjem a mesélést, olyan összetett kérdés ez. Annyi biztos, hogy folyamatosan új emberekkel kerülök kapcsolatba, és rendkívül felemelő az életnek az ilyetén megismerése, hiszen kapcsolatok nélkül mi magunk sem léteznénk, ha nem tudnánk átadni önmagunk piciny darabkáját valakinek, akkor az a darab nem is létezne! És csupán akkor, mikor az őszinte szavakon keresztül próbáltam formába önteni az életemet, döbbentem rá, hogy képtelenség. Miközben megfogalmaztam életem sarokpontjait, és előttem állt a végeredmény, önmagam is elképedtem. Ez lennék én? Mindezen keresztül mentem? Hogy történhetett? Hogy voltam rá képes? Ez egyszerűen lehetetlen, az egyetlen bizonyítéka pedig annak, hogy megtörtént, én vagyok. De én nem vagyok, ha nem tudom Neked átadni, hogy ki vagyok, hiszen ez tesz valósággá. Bonyolult mi? Kifejtem.
„Életrajz – karcolatok az örökkévalóság naplójában” bővebben