Gondolom ma már teljesen természetes, hogy a saját-, és az enyémnél fiatalabb generációk javarészt az internetről szerzik be a tájékozottságuk alapjául szolgáló információkat, és van is ebben valami nagyszerű. Emlékszem, mikor az első számítógépemet megkaptam, szinte vizionáltam a lehetséges jövőt, és alig bírtam kivárni a mostani állapotot, amit jól alkalmazva hihetetlen potenciált kölcsönöz nekünk. Elértük az evolúciónak azt a lépcsőfokát, amikor soha többé nem kell egyedül lennünk, bár a penge másik éle kegyetlen hidegséggel metszi húsunkat, mégis magányosabbak vagyunk, mint valaha. Mit kaptunk, és hova tartunk? Hogyan illeszthető be egy spirituális gondolkodó mindennapjaiba a média megállíthatatlanul hömpölygő áradata, és hogyan kapaszkodom én a valóságba a virtuális özönvíz sodrásában? Egyáltalán miért érzem szükségét annak, hogy gondolkodjunk erről? Alább elmesélem.
Szerző: Nyerges Tamás
Welcome to the „real world”
Magyar valóság, bulvárral vastagon eltakart realitással, statisztikákkal trükkösen előkészített választásokkal, rezsiháborúval jótékonyan lefedett meg(nem)élhetési küzdelmekkel, és a szomszédság vérbe fúló törekvései, hogy legalább odáig eljussanak, ahol mi vesztegelünk már huszonöt éve, miközben bosszankodva köpünk a földre, így nem lehet élni. Átfogó helyzetkép és a saját véleményem, rendhagyó módon inkább társadalom-, mint önkritikusan. Üdvözlet mindenkinek a valódi világban!
Bálint-nap
Sokat gondolkodtam rajta, hogy egyáltalán szenteljek-e posztot ennek a főképp angol-szász ünnepnek, aminek a megítélése nagyban függ attól, van-e akit felköszöntsünk szerelmünkként, és ha van, fel akarunk-e ülni vele erre a geil, cukormázas, nyalókákkal megmámorosított szív-hullámvasútra. Gondoltam rá, hogy a családi állapotomat figyelembe véve, amire a facebook alkotói olyan frappánsan kitalálták a „bonyolult” jelzőt, alaposan elmarasztalom ezt az ünnepet minden hozadékával együtt, de igazából mélyen belül baromira nem zavar, ha valakik úgy élik meg a szerelmüket, hogy túldimenzionált ajándékokkal lepik meg egymást. Én is tettem ilyet, sokaknak szemet is szúrt, bár én nem kötöttem ezt ünnepnaphoz – ha őszintén jön, mindegy milyen nap van, vagy hogy ki mit gondol róla. A lényeg, hogy találjunk rá módot, hogy megéljük, ami bennünk van, szóval hajrá szerelmesek, legyen tele az az idővonal idézetekkel, a pocak meg szív alakú csokikkal, szinglik, ti meg bátran posztoljatok érfelvágós képeket, jelezvén, egyedül azért nem olyan frankó befogadni mások boldogságát, vagy bizonygassátok nagy elánnal, hogy egyedül lenni márpedig a legfaszipántosabb dolog a világon.
Azért kicsit várom, hogy túl legyünk ezen 😉
A félelem
„Magunk teremtjük a félelmet. A félelemnek egyetlen lakóhelye van: a jövőbe tekintő gondolatunk. Amitől félünk, üres fantáziálás, olyan dolog, ami nem létezik az adott pillanatban, ami nincs, és ha nem akarjuk, nem is lesz. Tehát a félelem csak elmezavar… nem tévesztendő össze a veszéllyel. A veszély az valós, a félelem az rajtunk múlik.”
A föld után című film „A félelem” bővebben
Gyermekáldás
Önmagam meghatározásában mióta az eszemet tudom, előkelő helyen szerepelnek a gyerekek, és az apaság, mint megfoghatatlan fogalom. Számomra legalábbis megfoghatatlan, mert bár a konkrét apaság rengeteg felelősséggel jár, a napi, rutinszerű mozdulatokba pedig korlátként kapaszkodunk, mert félünk, mégis a meghatározása olyan szerteágazó, hogy bátran állítom, nehezen megfogható. Tele van félelemmel, hogy rosszul csináljuk, hogy elbukunk, és ezzel már nem csupán önmagunk, de egy másik emberi lény életét is tönkretesszük, ugyanakkor nincs belőle kihátrálás. De az apaságnak van egy globálisabb aspektusa is, hiszen egy kicsit apja vagyok minden gyermeknek, akivel találkozom, ha csupán egy mondatot, egy mozdulatot, de valamit én teszek hozzá az életéhez, valamit tőlem tanul meg. És ha már itt tartunk, minden embernek, akivel találkozom, szintén apja vagyok egy kicsit. Bonyolult ügy, de csodálatos is egyben.