Egyedül lenni. Ezen fogalom töltete legfőképpen attól függ, éppen egyedül vagy-e. Ha nem, akkor talán vágysz is rá, valahol epekedsz az után, amid most nincs. Vonzónak tűnik a szabadság eszméjének összefonódása az egyedülléttel, a felszabadultsága annak, hogy végre nem függsz semmitől és senkitől. Talán tényleg olyan helyzetben voltál, aminél az egyedüllét is jobbnak tűnik. Azonban ha éppen egyedül vagy, egészen más fény világítja meg ezt az állapotot. Hirtelen pánikolni kezdesz, mi a baj veled? Többé nem érzed a szabadságát és felszabadultságát a függetlenségnek, csupán egy szánalmas nyomorultnak érzed magad. Magányos vagy, lelked éppen úgy kong az ürességtől, mint élettered, melynek valaha volt zsongása még halványan feldereng benned. Próbálsz koncentrálni, odafigyelni, tudatosan kezelni de egyre mélyebbre süllyedsz, minél jobban kapálózol ellene. Talán törvényszerűen eljutsz arra a pontra, amikor felismered, hogy mindaz, ami történt, többé már nem számít, tiszta lappal indulsz, és csak rajtad múlik, mit hozol ki belőle. Csakhogy többé fogalmad sincs, mit akarsz kihozni belőle. Én így éreztem, és így érzem.
Nem is az egyedüllét állapota az, ami a legjobban meghatározza a hangulatomat. Azt meg lehet szokni. És nem is a régi életemet sírom vissza, hiszen vannak javíthatatlan dolgok, bármennyire is kezemben érzem a gyeplőt, tudomásul kell vennem azt is, hogy néha másképp alakulnak a dolgok. Nyugtatom magam azzal, hogy mindenben van valami sors-szerűség, valami elkerülhetetlen, és nem az a dolgom, hogy megcímkézzem az eseményeket (jónak, vagy rossznak), csupán az, hogy megéljem. Ezzel is meg tudok békélni, végül is a halál paravánján túlról szemlélve nagy valószínűséggel minden olyan értelmet fog nyerni, amit most képtelen lennék felfogni. Viszont átjár valami belülről fakadó reménytelenség, amivel nehezen tudok dűlőre jutni. A vágyakozás a társas kapcsolatra nem valamiféle társadalmi kreáció, hanem valós, húsba vágó ösztön, amin felülkerekedni csak erőszakkal lehet, úgy tapasztalom.
Viszont elvitathatatlan szerepe van a belső fejlődésben az egyedül töltött perceknek, kell az a néhány pillanat, mikor elhomályosulnak a fények, eltompulnak a hangok, és a ködös félhomályból elkezd felderengni önmagad képe. Ez az az életre szóló találkozás, amelyet mindenkinek át kellene élni, és talán előbb-utóbb át is éli mindenki. Ki-ki érdemei szerint. A magány lehet lehetőség és lehet átok. Lehet meghatározó jelentőségű, mély inspiráció, amennyiben hagyjuk magunkat belesodródni úgy, hogy közben az irányítást a kezünkben tartjuk, vagy lehet depresszív eltávolodás valódi lényünktől. Hitem szerint az, hogy végül melyiket választom, rajtam múlik. Hagyom hát magam, hadd sodorjon magával a rettentő zuhatag, ami olykor rám tör. Csendes kis hajókirándulásnak indultak a dolgok, és durva raftingba torkolltak, ennek ellenére nincs más választásom, mint a legjobb tudásom szerint túlélni. A bungee jumping, vagy ejtőernyős ugrás jó példa erre, ha már egyszer leugrottál / lelöktek, nem opció a visszafele kapaszkodás, viszont annál kívánatosabb a túlélés ösztönének adrenalinnal átitatott tisztánlátása, amivel talán túlélhető a legnehezebb pillanat is.
Szerelem nélkül nem lehet. Illetve nem érdemes. Még akkor sem, ha biztosan tudod, mulandósága kőbe vésett, örök axióma. Önmagadnak, ennek a csodálatos, értékes, teljesen egyedi lélek-kivetülésnek a megismeréséhez, érzéseidnek mélységi megtapasztalásához elkerülhetetlenül szükséges, hogy valakiben társra lelj. Felfedezni önmagad valakiben, aki önmagát látja benned – olyan ajándék, amit nem homályosíthat el semmilyen enyészet. Ha azonban eljön az idő, és valóban úgy szeretitek egymást, ahogy mondtátok, nem marad más választás, mint az elengedés. Vár rátok egy új tapasztalat, az elszakítottság. Ha pedig sikerül átélni a szeparáltság pillanatait, és megerősíti, acélosítja lelkünket, akkor van esélyünk mélyebben érezni valaki más iránt. Akkor volt értelme.
Egyedül lenni. Ajándék, vagy átok?