Az imént olyasmi történt velem, ami már régen nem. Észrevettem, hogy beértem a célba. Hogy ott vagyok, ahol lennem kell, csak önkéntes vakságot fogadtam, hogy ezt észre ne vegyem. Belém hasított az érzés, hogy mennyire nem lehet fogalma senkinek arról, hogy ki vagyok én, hiszen én magam is csak emlékeztetőket kapok az életem fontosabb pillanataiból, ráadásul azokat is érzésekként, nehezen realizálható formában. Azt sem tudom, hol kezdjem a mesélést, olyan összetett kérdés ez. Annyi biztos, hogy folyamatosan új emberekkel kerülök kapcsolatba, és rendkívül felemelő az életnek az ilyetén megismerése, hiszen kapcsolatok nélkül mi magunk sem léteznénk, ha nem tudnánk átadni önmagunk piciny darabkáját valakinek, akkor az a darab nem is létezne! És csupán akkor, mikor az őszinte szavakon keresztül próbáltam formába önteni az életemet, döbbentem rá, hogy képtelenség. Miközben megfogalmaztam életem sarokpontjait, és előttem állt a végeredmény, önmagam is elképedtem. Ez lennék én? Mindezen keresztül mentem? Hogy történhetett? Hogy voltam rá képes? Ez egyszerűen lehetetlen, az egyetlen bizonyítéka pedig annak, hogy megtörtént, én vagyok. De én nem vagyok, ha nem tudom Neked átadni, hogy ki vagyok, hiszen ez tesz valósággá. Bonyolult mi? Kifejtem.
Miközben végiggondoltam az eddig eltelt harmincnégy évet, annak is az utolsó, mai helyzetemet markánsan meghatározó utóbbi pár évét, rádöbbentem, talán sosem helyeztem így egymás után a ma már ok-okozati összefüggésnek tűnő eseményeket. Még magamnak sem. Mikor végigolvastam, hihetetlen erővel ült rám, hogy min mentem keresztül. Érted ezt? Végigcsináltam, mégis csak most vettem észre. Elképesztő. És ez nem velem való kivételezés, nyilván Te is elmondhatod ugyanezt magadról, de ez most az én oldalam, engedd meg, hogy e köré építsem fel. Már csak azért is, … Erről később.
Elsőre elsirattam saját magam. Nem a szomorúság könnyei voltak ezek, hanem a megelégedésé. A büszkeségé, hogy túléltem. Elemi erővel hasított belém, hogy talán képtelenség ezt átadni bárkinek, mert a puszta elmesélése is károkat okoz. Ha egyáltalán felfogható. És valahol benne voltak a megbánás érzelmei is a könnyekben, hiszen felelőtlenül építettem kapcsolatokat. Azt, ami az én életem üzenete, senkinek nem kellene befogadni. Ez az enyém, és én sem tudom hogy bírtam ki, hogy lehetne ennek részese bárki? Sajnálom, hogy a felelőtlen hazárdjáték, amiben otthont kerestem az érzelmeimnek, ennyi kárt okozott. Az én hibám, csak akkor ezt még nem ismertem fel.
Az jutott eszembe, hogy valamiféle torz hagyatékként itt kellene hagynom egy önéletrajzot. Egy eseményleírást arról, hogy egy ember hogyan tud helyt állni, hogy hogyan teljesíti isteni küldetését azáltal, hogy a megannyi nehézség között mégis ember maradt. Talán erre kellene áldoznom az elkövetkező életem! Minél pontosabb összefoglalást írni az életem eseményeiről, más nem azért, hogy mindenki, aki ettől kevesebbet küzdött, tudhassa, hogy van nehezebb út. És ott is állva lehet maradni. Tudom, mindenkinek a saját útja a legnehezebb.
Aztán ahogy elkezdtem fordított sorrendben végigolvasni az eddigi írásaimat, azt vettem észre, hogy pontosan ez az, amit megtettem az évek alatt, mióta írok. Csupán nem az események kerültek rögzítésre, hanem mindazok az érzelmek, amiket közben megéltem. Minden írásom hűen tükrözi az akkori lelki érettségemet, a gondolataimat, melyek az aktuális események nyomán ébredtek bennem. Hihetetlen, hogy amint felébredt bennem a vágy, hogy tudtára hozzam a világnak, miként lehet embernek maradni a zord körülmények között, azon nyomban fel is fedeztem, hogy éppen ezt tettem meg.
Ez az én hagyatékom. Aki kíváncsi rá, bármikor végigolvashatja az elejétől a végéig. Most már talán azt is tudja, hogy mit olvas.