– Ha valóban a szerelem az élet legszentebb ajándéka, akkor miért nem érhet véget, miután megéltem?
– Ez a lényeg. Az élet lényege. Linearitás, ahol áldás és átok is egyben, hogy minden elmúlik. Az életed sem lesz kevésbé csodás attól, hogy véget fog érni. A te feladatod, hogy emlékezz erre.
– Fogok?
– Tudattalanul. Ha elég jól felkészítelek, emiatt nem fogod feladni. De ráérünk még a szerelemmel, annak az érzésnek a megismeréséhez rengeteg tapasztalatra van szükség. Eleinte – meglehetősen sokáig – a közelébe sem fogsz jutni. Sokkal fontosabb most, hogy miként találod majd meg a helyed a családodban.
– Család… Emlékszem rájuk. De furcsa mód nem csupán pozitív emlékek jönnek. Itt is él a dualitás?
– Nem egészen, sokkal inkább az emberi természet. Tudod, a szeretet nevében is válogatott galádságokat tudnak elkövetni az emberek.
– Na de a családon belül is?
– Valójában a földi létezés elengedhetetlen eszköze az önzés. Ha ember vagy, valamilyen fokig muszáj magaddal foglalkozni. Garantálja az életben maradásodat, és amint mondtam, ha jól felkészítelek, ez lesz a legfontosabb.
– Semmit sem ér, ha másokat bántok érte.
– Valóban, neked nem is ez lesz az osztályrészed. De fontos, hogy megértsd, amikor téged bántanak, valójában nem eredendően gonosz dolgot művelnek. Egyszerűen csupán megnyilvánul önnön életük valóságosnak tűnő szenvedése, ami ellen tűzzel vassal próbálnak tiltakozni.
– Kevésbé fáj nekik, ha engem bántanak?
– Igen, tulajdonképpen erről van szó. A fájdalom eltorzítja az ítélőképességet. Ahogy sok más dolog is.
– Akkor miért nem racionálisnak születünk?
– Annak is születsz, ezt fontos megértened. De éppen az a lecke, hogy a racionálist eltorzító dolgokat is megtanuld kezelni.
– Mi az, ami túlmutat a racionalitáson?
– Az érzelmeid. A szeretetről, szerelemről beszéltünk már. De végtelen az érzelmek skálája, amik úgy ébrednek benned, mint ahogy a nyugodt tenger vizét a delfinek hada töri meg. Nem lehetsz benne biztos soha, hogy mikor, vagy hol bukkan fel valamelyikük.
– Ez így elég nehéznek tűnik, hogy lehet ennyi váratlanságot kezelni?
– Az idő múlásával egyre jobban megismered majd magad. Egyre világosabban fogod látni önnön regényed alakulását. Ahogy az úton lépkedsz, ahogy az összképet egyre részletesebben, egyre pontosabban látod majd, úgy fog egyre kevésbé meglepni majd az, ami érzésként váratlanul ébred benned.
– Tehát a család, amely nem mindig támogat majd, hanem – eszerint sokszor akaratán kívül – néha bánt is, valójában csupán az útjának azon a szintjén van, ahol nem érti meg saját érzéseit?
– Igen, pontosan. A földi létezés legnagyobb, mégis leghihetőbb hazugsága, hogy bánthatsz másokat. A valóságban, ahogy most ismered, tudod, hogy nincs olyan, hogy más. Egyek vagyunk. De az elszakítottság azzal jár, hogy megjelenik a verseny, és ezáltal rengeteg olyan dolog, ami az egységben nem lehetne. Kívülről látod majd – lényegében – saját magad. És irigykedni fogsz arra, amit te nem tudtál elérni, de egy másik te igen.
– Őrülten hangzik.
– Meglátod majd, sokkal őrültebb, mint hiszed. Olyan tempóra fog az idő linearitásában kényszeríteni ez, amit most el sem tudsz képzelni. Teljesen szubjektívvé fog válni minden, és egy idő után elveszíted majd a józan eszedet is, hiszen képtelenség ilyen örvényben akár csupán egyetlen pillanatot is elcsípni.
– Hogy lehet ezt kezelni?
– Meg fogod látni, hogy tudatossággal kezelhető. Megállíthatod a pörgést, csupán arra van szükség, hogy találd meg azt a belső hangot a tudattalanban, amihez igazodhatsz.
– Mások miért nem tudják megtalálni? Hiszen akkor boldogabb lehetne mindenki élete…
– Éppen ezért. Szükséged van minden tapasztalatra. A gonoszságot, az árulást, az elhagyatottságot épp úgy meg kell tapasztalnod, amint a boldogságot. És a legfontosabb, hogy mindegyik elmúlását megtapasztald.
– Akkor másképp kérdezem, nekem miért kell megtalálnom?
– Ha jól készítelek fel, te változást hozol. De engedd meg, hogy erre később térjünk vissza.
– Rendben. A családban tehát helyet kell találnom.
– Igen. Tanulnod kell általuk, belőlük. Elfogadni őket.
– Mindenkit el kell nem?
– Valóban, a cél az volna, hogy mindenkit elfogadj. Mégis, mindenki más esetében ott lesz a „kiszállás” lehetősége. Feladhatod bármelyik kapcsolatodat, amelyikkel nem boldogulsz. De a vér szerinti kötelék elszakíthatatlan, örök, nem tudod ledobni, ha nem tetszik. Speciális kapcsolatok ezek.
– Mégis hangsúlyosan foglalkozol velük…
– Okkal. Mivel nem tudod őket levetkőzni, ha nem boldogulsz velük, megpróbálhatod bezárni őket a tudattalan labirintusába. Ezzel azonban csupán magadnak okozol nehézséget.
– Hogy zárható be?
– Úgy, hogy nem foglalkozol azzal, amit az ő élete üzen számodra. Elutasítod. Az egyik legnagyobb tévedése az embernek, hogy elutasíthatja a családi kapcsolatait. Valójában azonban csak földet hordhat rá. De előbb utóbb kinő valami abból földből, és nem fog tetszeni, a dudva, ami ellepi majd emiatt az életed.
– Mi tehát a teendő?
– Tanulni mindenből, és megbocsájtani, amiből nem lehet. A család olyan közeg, amit nem tudsz elutasítani, ugyanakkor nem is fogod tudni feltétlenül megérteni a motivációjukat. Lesznek dolgok, amiket egyszerűen csak úgy tudsz elengedni, ha megbocsájtod nekik.
– Mi van, ha nem megy? Szörnyű dolgokat is látok…
– Mert végtelen fájdalmukat úgy próbálják enyhíteni, hogy téged bántanak. Amint mondtam, nem gonoszságból, csupán ilyen az emberi természet. Aki éretlen a megbocsájtáshoz, az a felelősök keresésében lel vigaszra.
– Hát meg kell nekik mutatnom, hogy tévednek…
– A gondolat jó, de nem megvalósítható. Amit maguktól nem változtatnak meg, azt te sem tudod bennük megváltoztatni. Valójában önnön börtönük falait építik fel ezáltal, téged tulajdonképpen nem tudnak bántani. Más kérdés, hogy rettentően valóságosnak fogod megélni. De egyetlen módon tudsz megszabadulni a rád kényszerített bűntudattól, ha megbocsájtod nekik éretlenségüket.
– Mintha a bűnbocsánat is központi helyen lenne az életemben.
– Jól érzed. A neheze nem a családnak történő megbocsájtás lesz. Fontos tudnod, amit elmondtam az éretlenségükről, de ez nem fog segíteni, hogy önmagadnak megbocsáss.
– Arra mi szükség van? Nem hiszem, hogy hibázni fogok. Mármint nem hiszem, hogy ami annak fog tűnni, az valóban az lesz.
– Nem is. De ezt ott nem fogod tudni. Magányos órákon összezárva önmagad hangjával, gyorsan magadra tereli majd a felelősséget. Ha ugyan tudod majd, hogy erről van szó. Sokszor úgy bújik majd meg a bűntudat lelked legelrejtettebb zugaiban, hogy elég lesz megtalálni. És a munka majd csak aztán kezdődik.
– Hogyan tudom felfedezni majd ezt magamban? Most nehéz elképzelni…
– Nehezebb lesz, mint amit el tudsz képzelni. A létezés felépítését ismered.
– Igen. Rétegekből épül fel, ahol legfelül van az „egy”, majd önmaga darabokra szaggatása által tevődik egymásra az egyre szerteágazóbb, és egyre kevésbé tudatos réteg.
– Ez a felépítés nyomon követhető az egész létezésben, a legapróbb, legjelentéktelenebbnek tűnő ponton is. Vagyis amikor egy rejtett érzelemről beszélünk, akkor azért borzasztóan nehéz a dolgunk, mert nem látjuk, hogy egy réteggel lejjebb van a baj. Mint amikor homályos a látásod, mert könnyes a szemed, de ezt nem tudod, ezért tovább sikálod az ablakot magad előtt. Csak amikor eltöröd az üveget a nagy igyekezetben, akkor veszed észre, hogy még mindig homályos a látásod. És ekkor egy réteggel lejjebb mész, hogy megpróbáld a valódi problémát kezelni. Azonban akkor sem tudhatod, hogy nem csupán egy még mélyebbre elásott dolog függvényében ítéled meg a dolgaid.
– Mi tehát a megoldás?
– Valójában erre nincs univerzális megoldás. A hitedet is szabadon választod meg, így ha az egész életedet abban a hitben töltöd, hogy nyomorúságos vagy, akkor groteszk módon valóban úgy lesz. Önmagadat vágod el a megváltás lehetőségétől.
– Mi a megváltás?
– Önmagad felmentése. Ami történni fog veled, legyél bár aktív részese, vagy szemlélője, a megtörténte pillanatában kőbe vésődik, változtatni rajta soha nem fogsz tudni. Ha már kimondtad a regényed szavait, azok örökre kimondottak maradnak. Látszólag azonban magyarázható, így a legtöbben bele is süllyednek önnön dolgaik magyarázásába. Ez nem egészen üdvös irány, legalábbis önnön megváltásuk szempontjából. Fel kell ismerned helyette, hogy bármiképpen történt is, a legfontosabb, hogy megbocsáss érte magadnak. Aztán lehetőséged lesz a kristálytiszta tapasztalatok függvényében másképp tekinteni rá és másképp viszonyulni a továbbiakban hozzá. Nem az ablakot törölgeted többé, hanem a könnyeket itatod fel a szemedből.
– De talán csak még egy réteggel lepem el a valóságot…
– Ha jobban belegondolsz, az egész földi létezést egy olyan réteg mögül szemléled, amit átlépni éppen azért nem tudsz, mert úgy döntöttél, hogy megnyilvánulsz ott. A teljes igazságot sosem ismerheted, de az aktuális életed igazságát folyvást keresned kell. A célja a létezésednek éppen az lesz, hogy minél jobban megismerd azt az embert, aki aktuálisan vagy. Addig a rétegig, amíg lehetséges.
– Honnan fogom tudni, hogy már a megfelelő rétegnél járok?
– Nem tudod. Nem tudhatod, mert sosem leszel elégedett. Maga a földi élet – amiben meg fogsz nyilvánulni – lesz az a réteg, amit sosem tudsz majd átlépni. Ha elég jól felkészülsz, akkor felismered majd ezt, és tudni fogod, mikor ne keresd a további rétegeket.
– Mi történik ekkor? Elmúlok?
– Nem. Az elmúlást nem választod ki, ha megfelelően felkészültél. Ha eléred ezt az állapotot, megvilágosodsz. Élni fogsz még ugyan, de már nem úgy, ahogy mások. Embernek tekintik magukat mind, de valójában embernek lenni sokkal több annál, mint amit a többség megtapasztal. Ha ügyes leszel, eléred.
– Mi van, ha nem?
– Semmiképpen sem baj, ezt fontos tudnod. Igazából nem lehet semmilyen baj, de azért jöttünk ide, hogy megtanuld a leckét. Ebben az életben ezt a leckét. Ha sikerül, akkor továbbléphetünk. Ha nem, akkor sincs semmi baj, majd átvesszük újra.
– Nem úgy tűnik, mintha bármi is számítana, akkor viszont valójában értelmetlen…
– Ott, a földi létezésben van értelme annak, amit mondasz. Ott van értelme értelmetlenségről beszélni, mert létezik az idő dimenziója. De innen nézve nem több az, mint játék. Meglátod majd gyermekként, mikor belefeledkezel a játékba, vagy felnőttként, mikor belefeledkezel egy másik felnőttbe, hogy az idő megszűnik. Nem fog számítani, hogy mi történt közben, hogy tanultál-e, vagy nem, csupán elemi erővel fogsz vágyni a következő alkalomra. Vagyis lefordítva: valóban nem számít innen nézve, hogy eléred-e a világosságot, mert amíg ez meg nem történik, csupán elemi erővel fogsz visszavágyni oda.
…