A sok megpróbáltatás végén rendre feltesszük magunknak a kérdést: megérte? Számot vetünk, nyalogatjuk a sebeinket, vissza-vissza tekintünk az elmúlt nehézségekre, és töprengeni kezdünk, ezért indultam el? Több lettem általa? A legtöbb ilyen kérdésre nincs azonnali válasz. Bármennyire is szeretnénk folyton visszaigazolást kreálni magunknak, mert bizonytalanok vagyunk, nem tudjuk mit, miért teszünk, s végül fogalmunk sincs, miért tettük (vagy nem tettük), sajnos időre van szükség, hogy a válasz megszülessen. Hiába szeretnénk a két hónapja fogant babánkat máris a kezünkben tartani, szükség van a felkészülésre. A válaszok hasonló természetűek, hagyni kell, hogy megérjenek bennünk, csak aztán adhatnak magyarázatot.
Ha azt mondanám, minden esemény okkal történik, nem vállalnék túl nagy kockázatot. Ám nem csupán erről van szó, nem a sors játszik velünk orosz-rulettet, sokkal inkább mi magunk. Minden, amit valaha tettünk, minden, amiről valahogy gondolkodtunk, belekerült egy hatalmas olvasztótégelybe. Minden aktuális problémánk azért kerül elő, mert a tégelyünkbe megoldatlan dolgokat is hagytunk, és az élet törvényei nem engedhetik meg, hogy olyasmiket, amiknek a magunkévá tételére egy egész életet kaptunk, megoldatlanul hánykolódjanak végül. Ugyanakkor minden problémára csak olyan választ adhatunk, amit ebből a tégelyből táplálkozva adhatunk. Fogalmazhatunk úgy, hogy a problémák megoldása csupán ezen értelmezési tartományon belülről jöhet.
Egyúttal ezért van az is, hogy folyton szembe jönnek velünk ezek a feladatok. Egyszerűen így működik. Időről időre muszáj újra nekifutnunk, hogy lássuk, bekerült-e már a főzetbe a hiányzó fűszer. Lehet, hogy egy élet is kevés hozzá, lehet, hogy elsőre sikerül. De mikor megoldódik, tudnunk kell, hogy az egész addigi életünk minden tudása, minden magunkba szippantott kis morzsa benne van.
Néha nehezebb, néha könnyebb. Emberi természetünkből fakad, hogy a szépet csak akkor tudatosítjuk, mikor elmúlik. De attól még van, időről időre megsimogatja arcunkat a gondviselés tündérkeze, hogy egy pillanatra érezhessük, minden addigi teher megérte. Minden erőfeszítés helyénvaló volt, és a bukás nem mindig bukás, mert azt, hogy a probléma megoldódott-e, nem tudjuk azonnal. Ki kell várni, míg tudatosul, míg az élet megmutatja azt, amit az esés pillanatában elmulasztottunk megfigyelni.
De mi történik addig, míg a válasz értelmezése megszületik? Nos, mint Neo, ott rekedünk érzelmileg a váróban, hasonló stációkat megélve, mint a főhős. Eleinte nem értjük, miért vagyunk ott, hogy kerültünk oda, és egyáltalán hol van az ott. Aztán lépésről lépésre kiderül, mi ez a hely, hát elhatározzuk, hogy távozunk. Csakhogy nem oly’ egyszerű lelépni onnan, mert amíg ki nem nyílik az ajtó az érettségünk okán (vagy ki nem nyitja nekünk valaki), addig ott kell vesztegelnünk, önmagunkkal összezárva. Kemény, embert-próbáló időszak ez, sokszor keményebb, mint maga a probléma, amit meg kellett oldanunk. De a jó hír az, hogy véges.
Minden, amit valaha megéltünk, büszkévé kell hogy tegyen minket. Hihetetlen erő kellett minden egyes perchez, amit eddig eltöltöttünk embertestben, és a neheze még hátra van. De kiút csak úgy keletkezik, ha minden kinn megtett lépésünk benn egy lépést jelent önmagunk felé. Hogy ki, milyen prioritások mentén igazítja életvezetését, abba nem szólhat bele senki. Van, aki a külseje formálásával valósítja meg önmagát, van, aki a munkájában, van, aki lelke acélosításával, de van olyan, aki mindegyikből egy kicsit rakott a sor elejére. Nem számít, mindaddig, amíg önnön megismerésünk a cél.
És ha valóban így van, ha minden eddigi gondolatunk a legbelső énünk értékrendjéhez igazodott, akkor értelmetlenné is vált a kérdés, hogy megérte-e.
Minden, ami történt velünk, megérte, ha az addigi tégelyünkbe csak olyasmit raktunk, ami szinkronban van velünk.