– Ha valóban a szerelem az élet legszentebb ajándéka, akkor miért nem érhet véget, miután megéltem?
– Ez a lényeg. Az élet lényege. Linearitás, ahol áldás és átok is egyben, hogy minden elmúlik. Az életed sem lesz kevésbé csodás attól, hogy véget fog érni. A te feladatod, hogy emlékezz erre.
– Fogok?
– Tudattalanul. Ha elég jól felkészítelek, emiatt nem fogod feladni. De ráérünk még a szerelemmel, annak az érzésnek a megismeréséhez rengeteg tapasztalatra van szükség. Eleinte – meglehetősen sokáig – a közelébe sem fogsz jutni. Sokkal fontosabb most, hogy miként találod majd meg a helyed a családodban.
– Család… Emlékszem rájuk. De furcsa mód nem csupán pozitív emlékek jönnek. Itt is él a dualitás?
– Nem egészen, sokkal inkább az emberi természet. Tudod, a szeretet nevében is válogatott galádságokat tudnak elkövetni az emberek.
– Na de a családon belül is?
– Valójában a földi létezés elengedhetetlen eszköze az önzés. Ha ember vagy, valamilyen fokig muszáj magaddal foglalkozni. Garantálja az életben maradásodat, és amint mondtam, ha jól felkészítelek, ez lesz a legfontosabb.
– Semmit sem ér, ha másokat bántok érte.
– Valóban, neked nem is ez lesz az osztályrészed. De fontos, hogy megértsd, amikor téged bántanak, valójában nem eredendően gonosz dolgot művelnek. Egyszerűen csupán megnyilvánul önnön életük valóságosnak tűnő szenvedése, ami ellen tűzzel vassal próbálnak tiltakozni.
Címke: önismeret
Embernek lenni #1
– Mi történt?
– Megfogantál.
– Újabb tanítás?
– A legfontosabb.
– Nincs akaratom.
– Másod sincs ebben a pillanatban.
– De képtelen vagyok cselekedetté formálni.
– Mindent sorjában. Fel kell készülnöd a születésre. Időbe telik.
– Nem értem, emlékszem mindenre, ami volt és arra is, ami lesz.
– Most még emlékszel, ez rendjén van. Segít a felkészülésben. De a születésed pillanatában kiürülsz. Egy olyan regény vagy, amely már megfogalmazódott az írójában, de még nem írta le. Tudja a teljes történetet, de még el kell mesélnie. Mondatról mondatra, szóról szóra, betűről betűre kell haladnia.
Aspirációs citológia
Furcsa címválasztás igaz? Egyáltalán mit jelent? Bevallom, a tegnapi napig én sem tudtam, hogy létezik ilyen eljárás, de a kezemben levő csomó már most temérdek újdonságra tanított meg. Ez a legújabb, és valahogy ennek is megvan az üzenete számomra. A hivatalos leírás szerint a művelet „olyan egyszerűen és gyorsan kivitelezhető morfológiai vizsgálat, mely daganatos betegségek felismerését és pontos azonosítását szolgálja”. A lényege, hogy egy viszonylag vékony tűt szúrnak a problémás területere, hogy onnan sejteket kinyerve megállapítsák, mekkora a baj. A sebész kérte, mert a műtéti eljárást befolyásolja az eredmény. A folyamat nem fájdalommentes, de összeszorított fogakkal kibírható. Az eredmény pár nap alatt megvan, aztán lehet befeküdni a kés alá. Ha esetleg nem mondtam volna, az már biztos, hogy műteni fognak, akármi is van a kezemben, nincs ott helye. Ezzel az ellenállhatatlan érveléssel nyomatékosította bennem az orvos, hogy jobb, ha beszerzek egy pizsamát, mert vendégül fognak látni legalább egy éjszakára.
Visszatérés a búcsúba
Amikor az első sorokat leírtam – időtlen időkkel ezelőtt – még fogalmam sem volt, hogy hova szalad majd ez a vonat. Csak a késztetés volt valós, egy megmagyarázhatatlan érzés legbelül, hogy ami feszít, csupán ily’ módon tud távozni. Ahogy egyre több írás született meg általam, egyre szembetűnőbb volt, hogy a sok esszé körvonalazni kezd valami koherens egészet. Úgy tűnt, hogy az elkülönült írás-töredékek mind csoportosulni kezdtek egy eszme-árny köré, egyre valóságosabbá téve mindazt, ahogy szerintem a világra tekinteni érdemes volna. Tavaly szeptemberben pedig elértem arra a sosem sejtett pontra, amikor már biztos voltam benne, hogy az eszme testet öltött általam, és minden további leírt szó már csupán elvenne a jelentőségéből, hozzáadni már nem lehetne semmit. Leírtam mindent, ami a belsőmet olyan ellenállhatatlan erővel feszítette, és bár el kell ismernem, a sok leírt bölcsességet én is csupán tanultam a leírása pillanatában, azért végül integrálódott minden. Én magam is a részévé lehettem annak az önmeghatározásnak, ami köré minden írás épült alkotói pályámon. Mégis hiányzott valami epilógus-féle, egy monster-kontent, ami beavat az elmúlt, elhallgatott időszakba, és összefoglalja a közben szerzett tapasztalataimat.
Szerep-Játék
Jó régen nyilvánultam meg utoljára a virtuális térben, bizonyos szerepeimet hanyagoltam kicsit, hogy más szerepek a szokásosnál jobban pallérozódjanak, míg emezek megpihennek. Sok vázlat pihen kifejtésre várva a jegyzetek között, s még több a fejemben, de a test, ami arra hivatott, hogy a valóság részévé tegye a gondolataimat, megmakacsolta magát és intő visszavonulással jelezte, most nem érdekli az írás. Nem először fordult elő velem, és egészen biztosan nem is utoljára, így volt alkalmam felkészülni, mi a teendő ilyenkor. Semmi. Néha fel kell akasztani a jelmezt a fogasra, hagyni porosodni, míg ellenállhatatlan kényszert nem érez az ember, hogy újra magára öltse. Furcsa pulzálása ez az életnek, és időbe telt míg rájöttem, hogy semmi okom emiatt ostorozni magam. Vannak természetes igényei a testemnek, etetni kell, itatni kell, akár egyet értek vele, akár nem, épp így kell fejet hajtanom a spirituális „parancsok”-nak is, mert a legfárasztóbb, legkimerítőbb harc az, amit önmagad ellen vívsz. Közben azonban nem mulasztottam el figyelni a körülöttem zajló világ játékos zivataraira, és a valóság hologramjában átéléssel fickándozó embertársaimra sem, talán már nem is lennék képes figyelmen kívül hagyni a kavalkádot. Éppen ez nyitotta ki a szemem arra, amit most igyekszem a gépeléstől elszokott görcsös ujjaimmal megörökíteni, mielőtt a múlt martalékává válna. „Szerep-Játék” bővebben