A félelem

fear“Magunk teremtjük a félelmet. A félelemnek egyetlen lakóhelye van: a jövőbe tekintő gondolatunk. Amitől félünk, üres fantáziálás, olyan dolog, ami nem létezik az adott pillanatban, ami nincs, és ha nem akarjuk, nem is lesz. Tehát a félelem csak elmezavar… nem tévesztendő össze a veszéllyel. A veszély az valós, a félelem az rajtunk múlik.”

A föld után című film

Drága nagyra becsült követőim, mint azt nyilván sokan már eddig is észrevettétek, a szűk ismerősi köröm figyelmének igénybevételét immár kiterjesztettem az internet végtelen egére, vagyis végre valahára elköltöztettem minden eddigi írásomat a saját weboldalamra, valamint a továbbiakban itt publikálom az újakat. Ennek a folyamatnak éppúgy meg kellett érnie, mint mindennek egy ember életében, nem csupán fizikailag, de mentálisan is. Talán ez utóbbi kijelentés idegennek hathat, de higgyétek el, az időt semmiben nem lehet megspórolni, ha odafigyelünk a belső hangra, akkor pontosan tudni fogjuk, mikor kell, hogy bekövetkezzen egy adott dolog az életünkben. Ennél fogva aztán az el nem végzett munka frusztrációja sem fog minket kínozni soha, hiszen ami vágy formájában megfogalmazódott már, de nem materializálódott előttünk, az egészen biztosan a helyén van bennünk, és megjelenik majd a maga idejében.

Szorosan kapcsolódik a fenti gondolatokhoz, hogy jelen témám címe már évek óta pihen a piszkozatok között, anélkül, hogy egyetlen betűt alávetettem volna. Illetve volt egy kósza próbálkozásom Félelem nélkül címmel, ami talán a legelső írás volt a publikum felé, a könyvemnek is az első fejezetét adja, ám ez inkább csupán utalásként szolgált arra, mennyire fontos dologról van szó, de tartalmilag cérnaszál a lápban ragadt seregnek. Tehát halogattam, mint szűzlány a nőgyógyászi vizitet, viccesen mondhatnám, hogy féltem nekikezdeni, de ennél sokkal többről van szó. Tudtam, hogy minden (!) ember életének megnyomorító érzelméről van szó, valamint azt is, hogy a leküzdése felül emelkedik fizikai létezésünkön, mert az ezzel járó gondolati princípiumok megkérdőjelezésén át juthatunk el hozzá. Ha mindez még nem lett volna elég ahhoz, hogy halogassam a téma-csomag kibontását, akkor ott volt még adaléknak, hogy hogyan írhatnék valamiről, ami végigkísérte egész életemet, és magam sem tudtam vele mit kezdeni? Végül aztán úgy döntöttem, ha valaha (mert közel sem voltam benne biztos, hogy ez be fog következni) sikerül felülemelkednem, akkor, és csakis akkor fogok írni róla.

fear2Utóbbi elméletemben az volt a tévedés, hogy célját tekintve segítséget szerettem volna nyújtani, egy térkép-darabot mindenkinek, aki elolvassa, hogy könnyebben végigmehessen azon az úton, amit az én izzadtságcseppjeim jelöltek ki, ám a megtett spirituális út rádöbbentett, miközben fizikailag igyekeztem cukorkákat szórni az úton, hogy más is utánam jöhessen, lelkem Micimackója szorgosan felette azokat. Persze nem kizárt, hogy valaki az én karaktereim nyomán fedez fel önmagában kellő erőt és kitartást a létezéshez, de a félelem legyőzésében nem bírok segítő jobbot nyújtani. Ezt mindenkinek végig kell csinálni. E tekintetben tehát nem vagyok mások úttörője, csupán a sajátom, de arra biztatok mindenkit, lépjen rá az útra, mert a homályból a fénybe csak így lehet jutni, jelentsen ez a közhely bármit ebben a pillanatban annak, aki olvassa.

Eddigi írásaim mindegyikén – mint lenge csipkefüggönyön – átlátszott valami abból, ahogy a világra tekintek, amit igazságnak érzek a létezésről.

Most mégis elhúzom egy röpke pillanatra ezt az avítt ablakrongyot, hogy a gondolataim tisztán járhassanak át mindenkit, aki a lelkem társalgójába tévedt, mert a félelemhez, és főképp  a legyőzéséhez vezető úton csak úgy tudunk elindulni, ha a tüdőnk megtelik a vélt igazság könnyű, tiszta, friss levegőjével.

Elfogadni nem kell, illetve ha pontosíthatok, tilos mindazt, amit gondolok a világról, de toljátok fel elmétek tudattalan könyvespolcára, hogy ha a szükség úgy kívánja, magatokévá tegyetek belőle valamit, amit csak nálam találtatok meg.

Földi létezésünk érzésem szerint csupán egy állomása a szellemünk tapasztalatszerzési folyamatának, és ennél tovább nem is mélyedek bele. Nem tudom, mi szükség van erre a tapasztalásra, fogalmam sincs, hogy milyen a földi léten túli világ, csupán érzéseim vannak, melyek segítenek a boldogulásban. Ha valaki Istent nevezi meg teremtőjének, és a mennybe vágyik, részemről rendben. Ha valaki mártírhalálra és negyven szűzre vágyik, azt is meg tudom érteni. Ha pedig a nihil a legvonzóbb életen túli létezés egyeseknek, nekem azzal sincs bajom. Mindezek az “elméletek”, hovatovább vallások véleményem szerint mind arra szolgálnak, hogy a létezésünknek cél és értelmet adjanak, elmondhatom tehát, hogy ebbe a sorba az én gondolataim is beleillenek. Szeretem azt gondolni, hogy okkal vagyok most itt, és minden más ember is okkal van itt. Ha nincs is mindenre magyarázatom, de bízom az érzéseimben, ugyanakkor nem is tehetek mást, mint kutatom az okokat és a válaszokat, mert a belső tüzem, a lelkesedésem (milyen gyönyörű szó, kérlek ízlelgessétek!), a fizikai testemen túlról érkező üzemanyag efelé hajt.

fear3Egy állomás tehát a mostani fizikai testünk megnyilvánulása, talán nem a kezdő, és biztosan nem a végállomás. Nem tudhatjuk, hogy erre a tapasztalásra egyetlen létezőként vágytunk-e, s egyetlenként nyilvánulunk-e meg, vagy a több létsík elméletének nyomán tetszőleges számú párhuzamos entitásként szívjuk magunkba a körülmények generálta belső valóságot, de ennek az ég világon semmi jelentősége nincs. Vagyunk, s “van”-ságunkról tudomással bírunk, tehát kezdenünk is ezzel kell valamit. Ha majd belekerül az érzékelési körömbe önmagam másik dimenzióbeli vetülete, akkor még izgalmasabb beszélgetésekre kerítek sort, de itt és most csupán én létezem, és az általam érzékelt dolgok léteznek, így ezekkel kell foglalkoznom. Ezen az állomáson, ahol emberi léptékben mérve sok, az örökkévalósághoz képest egy villanásnyi időt töltünk el, több dolog áll hatalmunkban, mint hinnénk.

Legelsősorban például eldönthetem, önmagamnak milyen reflexiókat engedek megnyilvánítani, vagyis döntést hozhatok arról, miként tekintek a világra. Korábbi írásaimban leszögeztem már, nem hiszek sem a kollektív, sem az egyéni büntetésben, ergo hibát akkor sem követünk el, ha valami önostorozó fétis nyomán úgy döntünk, jó nekünk a szenvedés, vagy még rosszabb, el sem hisszük, hogy dönthetünk. Mintha néhány emberbe – akiket nemrég még lekicsinylően energiavámpírnak hívtam – még az atomvillanás sem tudna lelket verni. Az ő szerepük nem bosszant már többé, mert – mint erre is számtalanszor utaltam már – nem tudok megváltani senki mást. Ahogy nemrégiben egy felvilágosult orvostól hallottam:

“Nem mindegy, hogy valaki azért jön hozzám, hogy gyógyítsam meg, vagy megkérdezi, mit tehetne, hogy meggyógyuljon!”


Bátran relaxáljatok közben némi dallammal!

A legfontosabb döntés tehát az, hogy az életünk valódi értelmét nem kutatva, csupán elfogadva annak létezését, kezünkbe vesszük-e az irányítást. A modern spiritualitás elméleteivel szembe menve azt gondolom, hovatovább naponta tapasztalom, csupán a minket ért körülmények feldolgozására van ráhatásunk, aztán a “lélekmód-váltásunk” nyomán egy olyan új élet nyílik előttünk, amiben könnyebb minden teher, melegebb minden fagy, hűvösebb minden hőség, édesebb minden íz, és öröknek tűnik minden boldog perc. Amit ma ugyanis nehézségnek élünk meg, az a jelen pillanatában nem több, mint egy feladat, egy kihívás, ami azért került elénk, hogy lehetőséget kapjunk általa a helytállásra. Sajnos azonban – és megnyugtatok mindenkit, nem egyedi eset – sokkal jobban szeretjük sajnálni magunkat, és rettegni, mintsem tenni bármit annak érdekében, hogy rendben legyünk.

Hogy mennyire nem egyedi az efféle hozzáállás, azt mi sem példázza jobban, mint önnön életem eddigi összes perzselő nehézsége. Mióta az eszemet tudom, félek. Az első pillanattól, hogy önálló keresettel rendelkeztem, rettegtem, hogy nem fogom általa elérni a hőn áhított biztonságot. Miközben pedig ezt tettem, nem csupán évek szaladtak el anélkül, hogy szemem lett volna a sok csodára, ami akkoriban körülvett, de félelemből olyan döntéseket hoztam meg, amivel önigazolást nyert minden gondolatom: elveszítettem anyagilag még azt is, amit tíz, húsz év múlva fogok csak megkeresni. Aztán féltettem a családomat, féltem, hogy elveszítem őket, s hogy, hogy nem, a feleségem úgy döntött, saját utat szeretne. Aztán attól kezdtem rettegni, soha senki nem fog belém szeretni, miközben irdatlan erővel vágytam a szerelemre. Pokolian féltem, hogy egyedül maradok végül, és fogalmam sem volt, mit fogok kezdeni az egyedülléttel. Később aztán az éteri érzelem hiába köszöntött rám, azonnal félni kezdtem, hogy újra el fogom veszíteni. Rettentő szerelmem féltésének erejével röpke egy esztendő leforgása alatt összeroppantottam mindent, ami akkor fontos volt nekem. Újra egyedül lettem, és újra féltem.

Elkezdtem gondolkodni azon, vajon mi minden történt volna másképp, ha nem a rettegés tölti ki az életemet, és egy gondolatoktól hangos estén rájöttem, mindenkinek át kell élnie annyi félelmet, amennyit csak el tud viselni, hogy végül ráébredjen az igazságra: a félelem csupán döntés kérdése. Mindannyian elfogadjuk ennek a minket megbéklyózó, pokolian erős érzelemnek a jelenlétét, sőt! Komplett iparágak, társadalmak, politikai rendszerek épülnek a félelem fenntartására. Pedig a félő ember minden, csak nem produktív. Nem véletlen talán a Galaxis útikalauz stopposoknak egyik bennem maradt bölcsessége:

“A tudománynak persze számos csodás eredménye van, én azonban sokkal jobban élvezem a boldogságot, mint az igazságot.”

fear4

Úgy tekinteni az életünkre, mint egy iskolára, ahol nem kell még értenünk, hogyan épülnek egymásra a tananyagok, a legnagyobb ajándék, amit csak elérhetünk. Amint ezt sikerül magunkba fogadni, nem aggódunk többé a múlton, mert tudjuk, hogy a suli végén megértjük majd, miért történtek velünk az események, és nem rettegünk a jövőtől, mert tudjuk, nekünk csupán a pillanatnyi sáncokat kell átugrani, az elkövetkezőben pedig elegendő bíznunk. A nyitóidézet egy papírmasé popcorn-mozi szinte egyetlen értékelhető monológja:

“Magunk teremtjük a félelmet. A félelemnek egyetlen lakóhelye van: a jövőbe tekintő gondolatunk. Amitől félünk, üres fantáziálás, olyan dolog, ami nem létezik az adott pillanatban, ami nincs, és ha nem akarjuk, nem is lesz. Tehát a félelem csak elmezavar… nem tévesztendő össze a veszéllyel. A veszély az valós, a félelem az rajtunk múlik.”

A létezés természete persze igen nehezen befolyásolható, nem véletlenül tartja közel minden spirituális gondolkodó, hogy az illúzió világában élünk. Valóban elfelejtjük már a következő percben azt, amit egy pillanattal ezelőtt a bőrünkbe égetve éreztünk, mert az idő nem áll meg. A félelem otthona pedig az idő, a lineárisan kúszó, megállíthatatlan pörgéssel minket folyton mozgásban tartó idő, amihez úgy ragaszkodunk, mintha anélkül nem is léteznénk. Pedig az értékek előállításához és feldolgozásához lehetetlen korlátokat állítani. Ha valaki egy életen át dolgozik valamin – legyen az bár a tiszteletre méltó élete maga – akkor az úgy helyes. A határidő nem a legjobb múzsa. A határidő csupán kiprésel belőlünk valamit, amit önnön lustaságunk, vagy a darabokra morzsolt inspirációnk talán soha nem lenne képes.

Félünk, hogy mit fogunk majd elérni, félünk, hogy mit veszítünk, félünk, hogy mit gondolnak rólunk mások, félünk, félünk, félünk. FÉLig élÜNK!

Bele kell helyezkednünk végre önnön létezésünkbe, behunyni a szemünket, meghallani a szívünk dobbanását, a légzésünket, figyelni a minket körüllengő pillanat megnyilvánulásait, mert az ott a valóság. A félelem csupán a lelkünkben nő egyre nagyobbra, ha tovább etetjük, de nem valós, és soha nem is lesz az. A félt dolog a megnyilvánulása pillanatában válik valósággá, és nemesül végül tapasztalattá, de utólag visszatekintve már nem félünk tőle többé, mert tudjuk, hogy nincs ránk hatása. Hát ez a rohadt nagy bölcsesség:

Semminek nincs rád hatása, aminek nem adsz hatalmat!

Régóta beszélek már erről, de itt az ideje feladni a régi szokásokat, és befejezni a nyavalygást. Minden panaszos szó, ami elhagyja a szánkat, olyan, mint egy parancs az univerzumnak. Teremtő erőnk van, és mert szükségünk van rá, hogy ezt felismerjük, létrehozunk magunk köré mindent, amit csak érzelmekkel társítva megalkotunk a fejünkben. Ezért pokoli nehéz olyan tapasztalatokat manifesztálni, amik kellemesebbek, és nem kudarcoktól átitatottak, mert a félelem olyan intenzitású érzés, ami mellett nem él meg semmi más. Mint a legmakacsabb gyom, lassan átveszi isteni lélek-kertünk felett a hatalmat, és mielőtt észbe kapnánk, már át is adtuk a gyeplőt, hogy nekünk végül csak a panasz maradjon. Elhiszem, hogy nehéz az élet, nekem is az, de nem lesz könnyebb, ha rettegésben töltöm. Szeretem, hogy élek, boldog vagyok, mégpedig minden ok nélkül. “Lenni” nagyszerű dolog. És elmúlni is az, nem számít többé, hogy mikor szólítanak innen el, ha menni kell, azt is boldogan fogom tenni. Annyi csodával találkoztam ittlétem alatt, hogy feldolgozni is nehéz lenne, pedig…

…oly’ sokat elkótyavetyéltem a félelem rulettasztalánál.

One thought on “A félelem

  1. Pingback: Welcome to the “real world” | Nyerges Tamás

Minden vélemény számít!