A találkozás

endless-roadCsak ülök némán és a távolba révedek. Írnék, de nem tudok. Gondolataim tiszták és átláthatóak, nyoma sincs már az egykori kavalkádnak, amely megnehezítette a tisztánlátást, mégis képtelen vagyok aktivitásba billenni. Csak szemlélődöm, és az egész engem körülvevő világ történéseit, mint egy time lapse videót, próbálom felfogni. Mikrótól a makróig mindent próbálok befogadni, de nem lehet. Túl gyorsan pörög. Ott egy arc, emitt egy esemény, huss, mielőtt felfoghatnám mi történt, már tovatűnt. Mert nem írok. Egyetlen eszközöm van a világ megállítására, ha megnyilvánulok benne. Egyetlen esélyem, hogy létezzem, ha nyomot hagyok. Benned, benne, vagy bárkiben. Csak egy gondolat, egy érzés, ami egyszer csak feltör életed alkonyán “emlékszel, volt az a srác, milyen jókat írt…” – s én létezővé válok.

Csak ülök és magamba tekintek. Olyan érzés ez most, mint a fodrásznál, mikor az elrontott frizura után úgy kapkodja a tükröt, hogy észre ne vedd orbitális hibáját, majd egyszer csak mégis megállapodik a kezében az eszköz. És nincs többé hazugság. Nincs színjáték. Csak én ülök, szemben saját magammal. De nem tudok megszólalni. Mondanék valamit, de nem megy. Leírnám, de nem megy. Látom magamban kavarogni mindazt, ami vagyok, ami lettem, és azt is, hogy mindenre, ami volt, miért volt szükség. Létezem, és mégsem létezem. Látom, de képtelen vagyok megtapasztalni.

A találkozás önmagammal felemel, de ugyanakkor kiábrándít is. Mert a játszmáknak, melyek olyan mélyen ivódtak be szervezetembe, hogy a részemmé váltak, vége van. Nem taktikázhatok többé magam ellen, mert többé nem tudom tudattalanul megtenni. Ha pedig tudomásom van róla, elveszíti értelmét. Kiterítettem lapjaimat magam elé és csodálkozva nézem, mert nem tudom elfogadni. Nem tudom elfogadni, hogy ami vagyok, tényleg az, mint aminek gondoltam magam mindig is. Nincs más. Nincs több. Miközben felemészt az érzés, hogy azért nincs, mert nincs is rá szükség. Minden, ami kellett, végig itt volt. És tudtam is, hogy itt van, de elhittem, hogy az nem elég. Elhittem, mert a hit mozgatott, hogy még nincs kész, még változtatni kell, csak egy kicsit itt, egy leheletnyit ott. Pedig így volt tökéletes minden. Minden.

Csak ülök magammal szemben és próbálok megszólalni. Nem tudok, pedig ha tudnék nem is kellene sokat beszélnem.

Csak annyit mondanék: bocsáss meg!

Minden vélemény számít!