Bálint-nap

Valentin nap

Sokat gondolkodtam rajta, hogy egyáltalán szenteljek-e posztot ennek a főképp angol-szász ünnepnek, aminek a megítélése nagyban függ attól, van-e akit felköszöntsünk szerelmünkként, és ha van, fel akarunk-e ülni vele erre a geil, cukormázas, nyalókákkal megmámorosított szív-hullámvasútra. Gondoltam rá, hogy a családi állapotomat figyelembe véve, amire a facebook alkotói olyan frappánsan kitalálták a “bonyolult” jelzőt, alaposan elmarasztalom ezt az ünnepet minden hozadékával együtt, de igazából mélyen belül baromira nem zavar, ha valakik úgy élik meg a szerelmüket, hogy túldimenzionált ajándékokkal lepik meg egymást. Én is tettem ilyet, sokaknak szemet is szúrt, bár én nem kötöttem ezt ünnepnaphoz – ha őszintén jön, mindegy milyen nap van, vagy hogy ki mit gondol róla. A lényeg, hogy találjunk rá módot, hogy megéljük, ami bennünk van, szóval hajrá szerelmesek, legyen tele az az idővonal idézetekkel, a pocak meg szív alakú csokikkal, szinglik, ti meg bátran posztoljatok érfelvágós képeket, jelezvén, egyedül azért nem olyan frankó befogadni mások boldogságát, vagy bizonygassátok nagy elánnal, hogy egyedül lenni márpedig a legfaszipántosabb dolog a világon.

Azért kicsit várom, hogy túl legyünk ezen 😉

Gondoltam az észosztás helyett majd jól elmélyedünk az ünnep eredetében, de őszintén: ki a frászt érdekel, nem? Mondjuk annyit megemlítenék, hogy Szent Bálint a szerelmesek, a lelki betegek és az epilepsziával élők védőszentje, amely hármasból legalább egy kilóg, de miért is kivételezzen egy szent bárkivel. Végül is, valahol az első kettő tünetileg hajazhat a harmadikra. De be is fejezem az ezzel való viccelődést, volt személyes tapasztalatom utóbbi betegséggel, és tudom, mekkora kihívás létezni vele, minden tiszteletem tehát. Mindennek ellenére éreztem, hogy írni szeretnék valami gondolatébresztőt, szóval hagytam kicsit, hogy az elmém műholdjai feltérképezzék ennek az ünnepnek a bolygóját, mert mindennek van üzenete hozzánk, legfeljebb mi kiválogatjuk, mire leszünk figyelmesek.

Az első gondolatom az volt, hogy ha az életünk során arra használjuk az ünnepeket, hogy akkor szeressünk, akkor fejezzük ki, hogy mit érzünk, az borzasztóan nagy hiba. Vagyis az ünnepeknek inkább jelzéseknek kellene lenni arra vonatkozólag, hogyan kellene kinyílnunk a szeretteink felé minden nap. A világon nincs olyan haldokló, aki úgy lépne át a fénybe, hogy közben elégedetten bólint: “azt hiszem, mindenkinek elégszer elmondtam, hogy szeretem”. Valahogy mindenki megbánja végül, hogy nem fejezte ki kellően, mit érez, ennek okát pedig már számtalanszor elmondtam: úgy élünk, mintha sosem halnánk meg. Azt gondoljuk, lesz még idő mindenre, ráérek még, most dolgozom, “kisfiam hagyj már egy percre, egész nap húztam az igát, most elolvasnám a híreket”, “jajj ne, már megint a szüleidhez megyünk hétvégén?”, stb. Nem is folytatom, számtalan megnyilvánulása van valódi természetünknek, az önzőségnek.

Mert akár tetszik, akár nem, embertestben még messze nem léptünk át a magasabb szellemi dimenzióba, magunkon hordozzuk az evolúció és a természetes kiválasztódás minden béklyóját. Valahol legbelül mind önző dögök vagyunk, és attól, hogy ezt nem ismerjük el, hovatovább foggal-körömmel harcolunk az ilyen megítélés ellen, még nem változik meg. És még csak azt sem állítom, hogy mindez baj lenne. Megvan az önzés helye, nem kell titkolni, mind egyedi létezők vagyunk, egyedi igényekkel, egyedi vágyakkal, és valahol önmagunk az egyetlen, akivel egy életet le kell élnünk, nem árt hát elismerni egónk létezését, és néha megetetni, hogy kussoljon kicsit. A baj sokkal inkább az, hogy sokunknak már rég nincs a kezében az irányítás, de hogy ezt ne kelljen észre vennie, és/vagy beismernie, jelmezekbe burkolózva fordulunk öntudatlanságba.

regretEgyszer olvastam egy egészségügyi dolgozótól származó beszámolót, amiben elmondta, mik voltak azok, amiket a haldoklók leginkább bántak az életükkel kapcsolatban. Megfelelés másoknak, érzelmek ki nem nyilvánítása, túl sok meló, barátok elhanyagolása, stb. Tegye fel a kezét, aki nem tudja, hogy ezt fogja bánni… Megbánni dolgokat mindenképpen fogunk, egyrészt az élet része a hibázás, másrészt ha nem is hibáztunk, mi azért még szeretjük hibáztatni magunkat. Én azt vallom, legyen a kormány a kézben, és inkább bánjam meg azt, amit tudatosan, valamilyen célom érdekében tettem meg, mint azt, amit elszalasztottam. Hosszú időt töltöttem kómában, jó már egy kicsit a friss levegőn, csak nagyon egyedül vagyok. Az írásaimmal már egy ideje csábítok ide mindenkit, de valahol megértem, hogy édes az álom, és a fejünkben futó programok végül is egész jól elnavigálnak, kár az erőfeszítésért.  Tudom, én is így voltam ezzel sokáig, bár végül nem bántam meg, hogy a piros kapszulát választottam, még ha nincs is visszaút.

Én felkészültem mindenre. Az életen át tartó szerelemre, az egyedüllétre, a betegségre, a százharminc éves korra, a megbélyegzésre, az elszegényedésre, a meggazdagodásra, vagy bármire. Tudom, mit akarok, és boldog leszek bármivel, amit kiszab számomra a sors. Gondolom valahol ezt jelentheti a felvilágosult gondolkodás, a lelki szemek kinyílása nyomán. Azt hiszem, már bocsánatot is elégszer kértem, bár tudom, hogy messze nem vagyok olyan jó, mint ahogy azt magamról gondolom, de ezt betudom annak, hogy ebben a környezetben ennyire telik. Végül is, én nem vagyok szent, a teremtő pedig szorított helyet itt nekem a cserepad szélén, szóval asszem éppúgy nem vagyok felesleges, mint semelyik létező sem. Az életemnek van értelme, és ennek tudomására is jutottam, sőt! Örökre beletetováltattam a csontjaimba, hogy el ne felejtsem soha.

Szerelmesnek lenni pokoli jó dolog, ne irigykedjünk azokra, akiknek ez megadatott!

Hagyjuk, hogy legbelső késztetésük szerint megéljék, amit kaptak, és mi is tegyük ezt. A szerelem az egyetlen érzelem, amivel életre-szóló kapcsolatot érdemes kezdeni, a szerelemnek kell lenni az utolsó lökésnek, mielőtt belezuhanunk a forgatagba, ahonnan jó eséllyel a halálos ágyunkon pislantunk fel legközelebb. Ráérünk majd akkor megbánni, amit másképp kellett volna, és hátha megnyugtat majd minket, hogy legalább a szívünkre hallgattunk végig. Tanulva tehát a fentiekből, azt javaslom hagyjuk elmúlni a Bálint-napot úgy, ahogy nekünk tetszik.

Aztán másnap se felejtsük el a szeretteinknek elmondani, mennyire fontosak nekünk!

Minden vélemény számít!