Szeretem az önvizsgálatot. Könnyebb megbirkóznom önnön hibáimmal, ha saját szememre vetem. Mert azért van mit, bevallom. Ez a másik hibám. A beteges őszinteség. Erény, gondolnád, de elhomályosítja elméd a sok egyértelmű, vagy bujtatott hazugság, mellyel életed során találkoztál. Az őszinte emberek kedvesek -gondolod-, s bajt csupán az álnok képmutatók, a simlisek okoznak. Koránt sincs így, éppoly sok kárt képesek okozni az őszinte emberek. Másoknak, akik messze nem álltak még készen az igaz szavakra, csupán a negédes, fülüknek tetszetős szélhámosságokat szerették volna hallgatni napestig. Egy ilyen ember lelke azonnal összetörik, és úgy is marad, míg meg nem találja a következő megértő hiénát, aki hajlandó eljátszani azt a szerepet, amit kívánnak tőle. De helyrehozhatatlan kárt szenved az igaz szavakat suttogó nemes lélek is, hiszen alaptermészete, hogy kárt nem okoz szándékkal. E megvilágításban máris nem olyan tetszetős fennen említett tulajdonságom, illetve mégis. Aki ennek ellenére mellettem van, engem kap meg, magáért cserébe.
Tudom, ki vagyok, és azt is, hogy mi a szerepem a világ folyásában. Bár nem az agyammal, így ezt szavakba önteni úgysem tudnám, de most nem is ez a lényeg. Ez a szívben meggyökeresedett, és onnan szerteáramló bizonyosság különös színezetet ad mondandóimnak, már már fellengzősnek, lenéző stílusúnak állítva be azt. De minden pillanatban tudom, hogy minden teremtett lélek ugyanolyan fontos szereppel bír az élet történetének alakulásában, mint én magam. Hiszem, hogy a létezésnek értelme van, céllal jött létre, és minden pillanatban átitatja az isteni intelligencia halvány lehelete. Mint sűrű erdőt a hűvös kora-őszi szellő, ami még csupán jelzi a változás bekövetkezésének elkerülhetetlenségét, úgy jár át a teremtő erő minden sejtet valóságunkban. Nem kérdez, nincsenek elvárásai, és nem ítél, csupán jelen van. Létezik, és más célja nincs. Hiszem, hogy valamikor az emberiség tudta ezt, nem csak érezte, és hiszem, hogy eljön még az az idő.
Képtelen vagyok haragot viselni. Egyszerűen nem illik rám a düh felháborodott, forró, hirtelen köntöse, talán egy szelep nyitva maradt a megalkotásomkor, és a nyomás így azonnal távozik belőlem. Talán így van, de emiatt bármit megbocsájtok, vagy ha nem, hát elfelejtem. Ebből kifolyólag veszekedni sem tudok. Hamarabb megértem a szemben álló felet, mintsem hogy felemelném a hangom. Viszont nem mindenki van ezzel így, vannak, akiknek zárva maradt a szelepjük, és időről időre csökkenteni kell a nyomást. Ekkor vélt, vagy valós indokkal nekiesnek valakinek és rázúdítják felgyülemlett érzelmeiket. Bennem viszont semmilyen negatív érzelem nem képes felhalmozódni. Se bánat, se szomorúság, se harag, se szenvedés, se fájdalom, még az a csontig hatoló félelem sem, ami időről időre mindenkit meglátogat, olyan hidegséggel és pontossággal, mint a kaszás, mikor elvezet minket a halál kapujának oltárához. Én megszoktam, mert volt rá időm, de neked talán furcsa lehet, és érzéketlenségnek tűnhet, pedig hidd el, annyi érzelem szorult belém, hogy bármelyik műszaki ellenőr azonnali pihentetést javasolna ilyen nyomásadatok mellett.
De a bennem felhalmozódott érzelmek nehézséget is okoznak. Bár könnyedén szavakba öntöm azt, ami lelkem legmélyéről származik, azonban valódi lényünk, szellemünk e kicsiny darabkája, ami lélekként vezet, és segít minket utunkon, olyan minőségű érzelemmel van tele, amit közvetíteni ilyen eszközökkel bajos. Így a negatív érzelmek helyett a pozitív töltetű emóciók tolulnak fel, és türelmetlenül várják, mikor törhetnek végre a felszínre. Emiatt időről időre hisztisnek, vagy megveszekedettnek tűnhetek, de szerencsére ez is időleges. Egy női lélek tulajdonságai ezek, és ebben a kijelentésemben semmilen sértő szándék nem lakozik részemről. Vallom, hogy a női lélek sokkal értékesebb, mint amire taksálják. Elnyomottsága éppen abban a visszafogott felsőbbrendűségben gyökerezik, amely türelmet és empátiát kölcsönöz számára, és ami mindig megakadályozta, hogy sérelmeit a szemet szemért, fogat fogért elv mentén torolja meg. Ez nemes jellemre vall, és e korban kárhozatra van ítélve. Nem teszem hozzá, hogy sajnálatosan, mert vannak dolgok, amiket csak ebben a környezetben élhetünk át.
Szegény vagyok. Ezzel a gondolattal lassan megbarátkozom. Így volt ez már régen is, és a jelek szerint így marad életem végéig. Számomra azonban groteszk módon ez már nem bír különösebb jelentőséggel. Persze vannak dolgok, amiket könnyebb lenne megfelelő háttér mellett, ám amit a sors pénz helyett adott, az kárpótol minden nehézségért. A megértés képességét. Mély empátiával tudok gondolni mindazokra a dolgokra, amikre rá tudok hangolódni. Képes vagyok felülről, egy másik szemszögből, vagy épp a másik szemén keresztül szemlélni a létezés momentumait, és beláttam, hogy jó helyen vagyok. Felismertem, hogy ha egyetlen apró részlet, egy pici pillanat megváltozna a múltamban, legyen az akár csak porszem a sivatag égető végtelenjében, az idő bonyolult spirálja egy egészen más emberré tett volna. Mindaz, ami vagyok, kizárólag így jöhetett létre. Nincs értelme tehát megtörtént dolgokon bánkódni, annak ott pontosan úgy kellett lezajlania. De bármilyen ellentmondásosnak tűnik is, mindez nem változtat a szabad akarat létezésének megkérdőjelezhetetlenségén, sőt, megerősíti azt.
Hiszem, hogy az élet szövedékének szálai nem véletlenül tekerednek össze. Persze nem gondolom, hogy egy elaggott sors-bácsi üldögél unottan egy hatalmas, poros, régi könyv felett, aki beteges kéjjel hajtja végre szóról szóra rajtunk, amit a napló előír, de azt erősen hiszem, hogy az életünket markánsan meghatározó helyzeteket feltétlenül megkapjuk. Hogy mit kezdünk velük, az mindig rajtunk állt. Tudom, hogy minden változik. Persze mindenki azt hiszi, hogy tisztában van ezzel, valójában azonban legtöbben az önámítás futóhomokjára lépve taposnak lelkesen. Ha minden változik, előbb utóbb mindenki beismerné saját hibáit, de szinte senki nem teszi. Saját hazugságát saját magával szemben egy olyan ládába rejti, aminek kulcsát messzire dobja. Ezzel szemben nekem sikerült ráébrednem, hogy azon eszmék hordereje, amik mentén jelenleg igazodom, szinte biztosan halványulni fog idővel, de az is lehet, hogy teljesen eltűnik. Ahogy látom azt is, hogy miféle badarságnak gondolom most azt, amit valaha magaménak vallottam. Ennek tudatában már most vállalom a felelősséget azért, mert később másképp fogok gondolkodni, és ezért többen meg fognak kövezni.
Vállalom a felelősséget. Ezzel most sok barátom vitatkozna, de csupán arra gondolnak, hogy a leglehetetlenebb helyzetben is ragaszkodom a magam igazához, ami talán lehet hamis, mégis vérző anyafarkasként őrzöm, és gondos dajkaként ringatom keblemen mindaddig, míg hamissága ellenére el nem hiszem. De az életem alakulása csak rajtam múlott, ennek rettentő súlyát minden pillanatban a vállamon érzem. Volt idő, mikor kényelmesebb volt másokat hibáztatni, valahol bibliai örökségünk a felelősség hárítása (gondolj csak az isteni számonkérés pillanatára, mikor Ádám Évára, Éva pedig a kígyóra mutat, a felelőst kereső Úr színe előtt), azonban a felelősség áthárításának zord és lelketlen folyamatát csak az egyik résztvevő döntése törheti meg. Én úgy döntöttem, nem hibáztatok többé. Mindenben körülöttem ott van egy pici, sejtelmes lenyomatom, ami alig észrevehető ugyan, könnyen úgy tehetnék, mintha ott sem lenne, mégis lemoshatatlanul beleivódik létezésébe. Felelősségem van tehát mindenben, ami engem körülvesz, beleértve sorsom alakulását, és jelenlegi helyzetemet is.
Nem vagyok tökéletes. Ahogy senki sem az. De tökéletlenségemet képes és hajlandó vagyok pellengérre állítani, még akkor is, ha ezzel nevetségessé, vagy hiteltelenné válok mások szemében. Nem vagyok különösebben szép, bár elismerem, hogy a szépség mulandó fogalom, és inkább csak a társadalom aktuális többségi elvárásait tükrözi, ezeknek az elvárásoknak azonban nem tudok maradék nélkül megfelelni. Ami azonban e tekintetben hiányzik, az beszorult valami megfoghatatlan értékként szívem legbelső zugába, és hűsítő forrásként várja a pillanatot, amikor a felé tévedő megfáradt vándor felfedezi, és merít belőle. A szeretet kútja ez, és nem csupán kimeríthetetlen, de minél többet veszünk ki belőle, annál több marad benne. Nem vagyok sok. De talán valahonnan pont ez a kevés hiányzik, ami én vagyok. Talán pont innen hiányozna, ha nem lennék itt.
Ilyen vagyok. Így szeress…vagy sehogy.