Létezés

Tree of Life, North Devon, EnglandMost érett meg az idő… Vagyis az ÉN most érett meg az idő által, hogy átgondoljak pár dolgot. Például magát az időt. A teret. A létezést, és benne az embert. A szabad akaratot. Az előre elrendelést. Fogalmam sincs, mi sül ki ebből. De el kell mondanom magamnak. Az írás által. Istenem, de lassú módja ez a közlésnek. Mint a párbeszéd. A beszéd. Lineáris, kell neki egy “A” pont, amiből elhaladhat “B” pontba. Ez a haladás, ez a mozgás az élet maga. Úgy, ahogy most ismerjük. De ideje meghaladni. “Ideje”… “Haladni”… Mintha az ókor emberének kellene a saját nyelvén, számára érthető módon elmagyarázni egy szuper-számítógép működését. Nem azt, hogy mire való, hanem azt, hogy miért. Szinte lehetetlen. Illetve lehetetlen. De a gondolatmag elültethető. Bennem el van. A köré csoportosulnak a sejtjeim már nagyon régóta. Nem tudtam vele mit kezdeni, mint ahogy számtalan embertársam sem. Művészi eszközök végtelen tárházát vonultatták fel az “ember” elleni küzdelemben, hogy valami új születhessen, még ha ezt javarészt tudattalanul is tették. Bele is őrültek néhányan. Mások pedig véget vetettek az életüknek. De mindannyian körülírtak valamit, amire emlékeznünk kellene, amire ők maguk halványan emlékeztek. Amit magukkal hoztak, amit én magam is cipelek, amit közölnöm kellene, főképp magammal. De így piszok nehéz.

Mióta ráléptem az útra érzem, hogy türelmetlen vagyok. Néhányunkkal igyekszem kapcsolatban maradni, persze csak a mai kor által biztosított kapcsolattartási csatornákat tudjuk használni, ami szinte lehetetlenné teszi a pontos közlést. Helyesbítek: lehetetlenné teszi. A gondolatok felfoghatatlan tempóban próbálnak megnyilvánulni, én pedig egy plasztik eszközt püfölök, hogy teret biztosítsak számukra. Borzasztó. Mintha az internet megvalósulását lovaskocsis bit-szállítókra kellene bíznunk. Lassú, körülményes, kétségbeejtően lehetetlen. A türelmetlenség jó. Tudod, hova tartasz, tudod, hogy van valami, ami túlmutat, és az idő béklyóként húz le, és tart fogva az anyagban. Emlékszel. Valahol mélyen emlékszel, de nincs eszközöd, hogy felidézd. Amint képes leszel erre, már nem köt többé sem az idő, sem az anyag. Nem tudom, ez elérhető-e, csak azt, hogy egyedül bizonyosan nem. Kellünk. A lélek-családunk minden fellelhető tagja kell hozzá. Ha csak ketten vagyunk ebben a családban, akkor ketten kellünk hozzá. A többieknek pedig nem lesz választásuk, jönni fognak velünk.

Türelmetlen vagyok. Nem állom az idő linearitását. Tudom, kivel van dolgom az első találkozás pillanatában. Nem szükséges a megismerés hosszú és fájdalmas folyamata, nem szükséges az idő ahhoz, hogy kiderüljön. Ez rengeteget segít, mióta elfogadtam. Egyszer valaki azt mondta, hogy én “érző” vagyok. Fogalmam sincs, mit akart ezzel mondani, de igaza van. Érzem. Nem tudok persze változtatni semmin, amin nem kell, hogy változtassak, és ez teljesen rendben is van így. Elfogadtam ezt is. Ahogy azt is kénytelen voltam elfogadni, hogy az időt, ami lehetővé tette – a bánat tudja miért – hogy az anyagban létezhessek, nem tudom felülírni. Még nem. Talán sosem fogom. Csak azt tudom, hogy azzal, amit belül hoztam, dolgom van. Ha idő kell hozzá, hogy kivirágozzon, hát adok neki. De semmi másnak.

Az egész emberiség az örvénylő idő rabságában senyved. Köröket futunk úgy kicsiben, mint nagyban. És valóban érdekes móka a csomagocskáinkat kibontogatni, hogy általa boldogabb életet élhessünk, mint ahogy a titkos összetevő felfedezése is igazi kincs. De éppen az, hogy a múlt mozaik-darabkáit behelyezzük a rendeltetési helyére, megismerjük, feldolgozzuk, beépítjük a jelenben, arra szolgál, hogy a jövőben jobb életünk legyen, mint most. Ugye, hogy a felvilágosult, önismereti játékot játszó ember is az idő rabja! Mind azok vagyunk. Régóta mondom, hogy az egyén mellett az emberiség is pusztulásra van ítélve. Naponta vagyunk szem-, és fültanúi ennek a folyamatnak. Megszületünk-élünk-meghalunk. Társadalmak születnek-virágoznak-elhamvadnak. Az emberiség is létrejött, élt, és pusztulni fog. Nem megsemmisülni, de hiszem, hogy átalakulni. Közel van az ideje. Nagyon közel. Elkerülhetetlenül zakatolunk felé, régóta írok erről, ahogy arról is, hogy nemhogy nem baj, de törvényszerű. És gyönyörű.

A türelmetlenség indokolt. Mi több, szükséges. Meg kell haladnunk a tér által elválasztottság kínzó falait. Le kell döntenünk a megismerés folyamatának jelenlegi, berögzült koordináta rendszerét. Gyorsulnunk kell.

Nem tudom pontosan az életem minden eseményéről, hogy miért történt. Csak azt érzem, hogy minden mozzanat egy mag köré összpontosul. Egyetlen célja volt, amit lassan kontúroznom kellene. Illetve meg is tettem, és ez számomra is céltudatosságot kölcsönzött. Ettől persze nem lett könnyebb, de már tudom, hogy a megalkuvásnak a továbbiakban nincs helye. És idő sincs rá. Nem lehet tovább tévelyegni, nem lehet tovább maszatolni, itt már tisztán kell látni. Hogy mi ez a cél? Annyi biztos, hogy találkozás. Évek óta sejtem, hogy így van, csak megalkudtam. Sokszor, és biztosan nem véletlenül. Mint mondtam, minden okkal történt, akkor is, ha nem feltétlenül értem. Szerelmet kerestem egészen addig, amíg meg nem találtam önmagamat belül. Minden összeomlott körülöttem, amit a szerelem köré csoportosítottam. Több, számomra fontos embert veszítettem el, tanítókat, mestereket, társakat, akik nem tudták megindokolni távozásukat. Csak bizonytalanságot éreztek. Ami bennem a sziklaszilárd bizonyosság, az bennük a bizonytalanság volt. Már nem hibáztatok senkit. Így kellett történnie. El kellett halványulni a réginek, hogy helyet adjon az újnak. Az idő már csak ilyen, nem?

Találkozás. Sokáig hittem, hogy ha elég mélyre ások magamban, meglelem önmagam, s ez a találkozás lesz az, ami felülír mindent, amit a logika diktál. Épp, mint a szerelem. Sokáig hittem, hogy ha elég sebet gyógyítok be, ha elég alaposan fércelem össze magam, akkor végül válhatok valakivé. Később felismertem, hogy mindig is az a valaki voltam, akit tudattalanul fel akartam építeni. Vedleni kellett persze sokat, mire hozzáfértem, de úgy tűnt, hiába. Az őrület határára lökött a “szilánk az agyamban”, amivel képtelen voltam bármit is kezdeni. Helyette inkább időről időre visszasüllyedtem a hétköznapokba. Pulzált az életem a matéria és a szellem között. Fontos utazás volt ez, de ideje lezárni. Az utazás szörnyű folyamatánál csak az szörnyűbb, ha nem vesszük észre a végállomást. A vonat ugyanis elindul visszafelé.

Ismeritek azt a tekintetet, amikor az elszánt harcos már félelem nélkül néz szembe a fenevaddal? Céltudatos? Rémisztő? Ellenállhatatlan? Nem. Illetve igen. Mindegyik. Ilyen a tekintete annak, aki felülemelkedett a félelmen és a fájdalmon. A két kezünk bilincse. A két bennünk rejlő erő béklyója. A szellemi végtelenségünket a félelem, a testit pedig a fájdalom zárja el mindentől, ami lehetne. Tudatosságot akartam építeni a mindennapjaimba, de beletört a bicskám a falakba, amikbe kérlelhetetlenül beleütköztem. Az érzéseim falába. Azon érzésekébe, amiről azt hittem, azok tesznek emberré. Pedig csupán mutatni akartak valami igazán fontosat. Én pedig csak utáltam őket. Utáltam, hogy ellöknek olyasmitől, amivel hitem szerint dolgom lett volna. És csodálom a fájdalmat? Meglepődöm a félelmen? Az isteni hívásnak nem engedelmeskedni éppen ezt eredményezni. Nem a saját utadat járni azt jelenti, félelemmel és fájdalommal kikövezett kerülőt teszel. Bolyongtam már eleget. Idő van. Hogy ne legyen többé idő. Vagy tér.

Lépni kell. Nagyot. Az ismeretlenbe. Sokszor gondolkodtam már erről, és mindig tudtam, hogy pokoli nehéz lesz oda lépni, ahol nincs is talaj. Ezerszer gondoltam át, hogy vajon mi fog majd történni, pedig… Ha tudtam volna, hogy önnön kudarcom freskóját festettem fel a koponyám belső falára… A gondolatokkal. Az agyalással. A jövőbe irányuló tekintetemmel. Pedig nem így működik. Nem lehet tudni semmit. Ha tudnám, az csupán azért lehetne, mert már megtettem. Ami kissé fura, mert valójában már meg is tettem, most csupán önnön lábnyomaimat kell követnem. Sokat segítettek a beszélgetések. Örülök, hogy tanítottak. Végre jobb diák lettem.

Már csupán a végjáték van hátra. Pokolian izgalmas, ha élhetek ezzel a teológiai képzavarral. Már nagyon várom, hogy megtörténjem.

Itt az idő.

Minden vélemény számít!