A napokban erősen elgondolkodtam, hogy néhány dolog az életemben nem egészen úgy történt, ahogy én azt tudni véltem, legfőképpen azért, mert néhány fogalom számomra nem a megfelelő alapokon nyugodott. Mindig tudtam, hogy nem vagyok haragtartó ember, szerettem is ezt a tulajdonságomat a kezdetektől fogva, sőt! Rengeteg írásomba szőttem bele tanulságként, vagy köztes leckeként, hogy rendkívül fontos tényezője a testileg-lelkileg egészséges létezésnek a harag elengedése. Ez utóbbi folyamat azonban nem is olyan egyértelműen megy végbe, ha jobban belegondolok, márpedig ha valami így elgondolkodtat, akkor az biztosan megér pár sort, hogy a végére feloldjuk a csomót, és egyenesen haladhassunk tovább. Már csak azért is, mert a belsőleg minket erősítő, vagy éppen ostromló érzések milyenségét gyorsan pozitívba fordíthatjuk, ha elkezdjük gyakorolni a megbocsátás művészetét. Talán végül magunkat is felmentjük.
Kezdjük talán onnan, hogy miért fontosak a bennünk lezajló érzelmi folyamatok, milyen hatással tudnak ránk lenni, és van-e lehetőségünk kordában tartani őket.
A testünk fizikai körvonalai sokkal többet rejtenek, mint amit mögé gondolunk. Nem csupán egy sejt-együttesről van szó, hanem egy precízen összerakott, fizikailag megnyilvánuló, és ennek megfelelően jól körülírható tulajdonságokkal rendelkező sejt-együttesbe oltott spirituális tartalomról. Test és lélek olyan szimbiózisban él egymással, ami kizárja az elkülöníthető kezelést, együtt kell szemlélnünk őket minden alkalommal, mikor magunkon munkálkodunk. Éppen ezért rendkívül fontos tisztában lennünk vele, ami lezajlik belül, az pontosan micsoda, és mit kell vele kezdenünk. Minden érzés, amit életre hívunk magunkban (mert tudat alatt minden érzést mi hozunk létre) olyan, mint egy flippergolyó a testben, ami – azon túl, hogy kezeletlenül irdatlan károkat tud okozni – idővel egyre inkább elhatalmasodik, rossz esetben teljesen átveszi az irányítást.
Ha nem kezdünk el leásni akkor, amikor ez szükséges, torz lélek fogja megnyomorítani a testünket.
Nyilvánvaló, hogy nem szükséges minden érzéssel kapcsolatban lélek-búvárkodni, mert bár biztosan izgalmas dolog kideríteni, hogy miért pont a kék a kedvenc színem, de valószínűleg a létezésem szempontjából jelentéktelen a válasz. Ám ha azt vesszük észre magunkon, hogy egy ideje mindent sötéten látunk, vagy hogy folyton rettegünk, vagy éppenséggel utálunk magunk körül mindent, és mindenkit, akkor nem árt kicsit kutakodni odabenn. Ez az állapot ugyanis egy kis érzéssel kezdődött, ami egy minket ért impulzus válasz-reakciója volt belül, de mivel akkor nem tudtunk, vagy akartunk foglalkozni vele, szép csendben hatalmat kapott tőlünk, engedélyt a létezésre. Az univerzum ugyanis mesterien épül fel, nincs benne felesleges dolog, vagyis ha valami megjelenik az érzékelési terünkben, az fontos, azzal dolgunk van.
A legrosszabb eshetőség, amikor testi tünetek formájában jelenik meg valami, ami bennünk megoldatlanul maradt, ami megnyilvánulásában lehet egy halálos kór, de akár csak egy megfázás is. Utóbbi persze testileg is kezelhető, de célszerű legalább elgondolkodni rajta, hogy miért történt meg velünk – értelemszerűen nem a puszta önsajnálat kedvéért. Korábban már egyszer említettem, hogy olyan az élet, mint egy jó krimi, ezt továbbra is fenntartom. Inkább bizonyosodjon be, hogy csupán nem vigyáztam a testemre, ezért lett beteg, mint hogy ne tudjak róla, hogy elnyomok magamban valamit, ami fizikai tüneteket produkál. Vagyis önmagam kutatása része az életemnek, már teljesen beépült a mindennapjaimba, észre sem veszem, hogy jelen van.
Van azért a test-lélek szimbiózisnak egy nem elhanyagolható pozitív töltetű összetevője is, ami pedig saját magunk programozhatósága. Ahogy egy érzelem, ha hatalmat kölcsönzünk neki, elhatalmasodhat rajtunk, éppen ugyanúgy nőhet ki egy gondolatmagból a megvalósulás sziklaszobra, ha tudatosan építgetjük. A gondolatok sebességét lehetetlen követni, vagyis bármilyen változáshoz az életünkben időt kell adni. Egy gondolat csupán egy villanás, és elég sokszor kell ezt a gondolat-vakut elsütni, mire belénk ég. Ha fogyni szeretnénk, vagy éppen hízni, leszokni a cigarettáról, vagy a zsíros kajáról, netán nem akarunk annyit inni, vagy több türelmet szeretnénk, jobban vezetni, lassabban enni, vagy éppen egészségesebben, mindegy, milyen jellegű változást szeretnénk,
először a gondolat magját kell elültetni, majd szisztematikusan programozni magunkat.
Ez misztikusan hangzik, pedig faék egyszerűségű. A legfontosabb, hogy soha ne legyünk magunkhoz túl szigorúak. Türelemmel kell megközelítenünk az efféle belső munkát, mert ez valami teljesen új, ilyet még nem csináltunk. Szabjunk határidőt gondolatban, de ne valami frusztrációra lehetőséget adó konkrét dátumot (ami ráadásul a lelkünknek nagyjából értelmezhetetlen), hanem sokkal inkább jusson eszünkbe többször: „most még így csinálom, de érzem, hogy számomra van jobb út. Hamarosan már csak azon lépkedem.” Ez persze így elég általános, de be kell helyettesíteni a saját vágyunkat: „most még hideg van, és nem kockáztatom a testi egészségemet, de amint kitavaszodik, beteljesítem régi vágyamat, a rendszeres testmozgást”, vagy negatív dolog esetén: „tudom, hogy hosszú távon nem tennék jót a szervezetemnek ezzel a mekis kajával, de most érzelmileg instabilnak érzem magam, és erre a kényeztetésre vágyom. De folyamatosan kialakítom magamnak az egészséges étkezés feltételeit”. Hihetetlen, de ha ezeket mindig mondjuk magunknak, a gondolatok beérnek, kikelnek, és észrevétlenül részévé válnak az életünknek.
A lényeg, hogy ne büntessük magunkat semmiért. Könnyen bekerülünk a „bűn-bűntudat-önvád-bűn” végtelen körforgásába, ahonnan nehéz kikeveredni, ráadásul miközben marcangoljuk magunkat, még annál is nagyobb bajt csinálunk, mint amit az eredeti bűnünk eleve okozott volna. Ha valami olyat teszünk, amiről tudjuk, hogy nem helyes, vagy nem segít nekünk, arról tudatosítsuk, hogy bár helytelen, de nem bűn, nem kell miatta bűnhődni. Azzal, hogy megbántuk, megtettük azt a lépést, ami igazán számít, utána már csak annyi a dolgunk, hogy dolgozzunk a hasonló helyzetek elkerülésén. Viszont egy percre sem szabad elfelejteni, hogy emberek vagyunk, akik rendszerint gyengék, félnek, erőtlenek, és hibát hibára halmoznak, vagyis ha ezekért elkezdjük büntetni (akár tudattalanul) magunkat, akkor az életünk másból nem fog állni, mint bűnök és bűnhődések végtelen sorából.
Most, hogy mindezeket tisztáztuk, rátérek a kiinduló gondolatra, a megbocsátásra. Azt ugyanis elárulom, a harag az egyik legalattomosabb érzés, ami befészkelheti magát a lelkünkbe. Rejtőzködik, próbál észrevétlen maradni, ha felfedezzük, akkor pedig mesterien ármánykodik önnön egónkkal, hogy önigazolást nyerjen létezése. A valóság viszont az, hogy
a haragnak egyetlen valódi célja van, elkülöníteni minket másoktól, és lassan felzabálni a gazdatestet.
A harag, ha jobban belegondoltok, egy értelmetlen érzés. Arra való, hogy ha valaki megbánt, sérelem ér, akkor felhívja a figyelmedet arra, hogy itt cselekvés szükséges. Mi szúrjuk el a dolgot azzal, hogy cselekvés helyett a haragot öleljük szorosan magunkhoz, és szó nélkül beengedjük oda, ahol semmi keresnivalója nem lenne, mégis tábort ver. Ha sérelem ér minket, és felébred a harag, akkor el kell indítani magunkban a mag elültetésével egy folyamatot, és biztosan tudnunk kell, hogy a folyamat végén ott van a megbocsátás. Nem tudjuk, mikorra történik meg, csak azt, hogy mi meg fogunk bocsátani. Persze a cselekvés sem maradhat el, vagy van konkrét dolog, amit megtehetünk, vagy ha ilyen nincs (mert éppen a devizahitel a legnagyobb bajunk), akkor a tapasztalat integrálása a cselekvés, hogy legközelebb ne történjen ilyen. Közben pedig tudnunk kell, hogy ez a tapasztalat volt a haragunk forrásának értelme, vagyis bátran elengedhetjük ezt a sűrűn gomolygó érzelmet, miközben köszönetet mondunk neki, hogy megtanított minket valami igazán fontosra.
Az én haragom spéci, másokéhoz képest – és hátha más is van így ezzel -, ugyanis csak mostanában jöttem rá, hogy
a felejtés, nem egyenértékű a megbocsátással!
Én valójában rengeteg embernek, helyzetnek, cégnek, eseménynek, tárgynak, eszmének, fogalomnak nem bocsátottam meg, csupán elfelejtettem, hogy miért haragudtam rá. A felejtés viszont akkor egészséges, ha a megbocsátást követően köszönt ránk, onnantól tudatos szinten tényleg nincs okod emlékezni rá, a tudattalan pedig úgyis elraktározta a tapasztalatot. Nem véletlenül terjedt el a mondás bocsánatkérés után: „felejtsük el!”
Sajnos azonban ha a felejtés megelőzi a megbocsátást, akkor látszólag boldogan élhetjük az életünket, valójában azonban teljesen váratlanul feltörhet belőlünk az elfelejtett harag, amivel azonnal kezdenünk kell valamit. Nemrégiben bocsánatot kértem valakitől, aki már arra sem emlékezett, hogy ki vagyok, de akkor is éreztem, hogy ez egy olyan helyzet az életemben, ami miatt haragszom magamra, és kérni akartam a bocsánatot érte. Meg akartam tenni, amire lehetőségem van, hogy a lelkiismeretem megnyugodhasson. És ezzel el is érkeztünk a mai mondandó kvintesszenciájához, a megbocsátás legfontosabb, de egyben legnehezebb aspektusa, mikor magunknak kell megbocsátanunk.
Akárki vagy, aki most olvassa ezeket a sorokat (amitől a mai napig a hideg futkos a hátamon, talán egyszer leírom majd, miért), biztosan haragszol magadra valamiért. Azt javaslom, találj egy embert, akiben megbízol, és kezdj el beszélni arról, amit magadban haragként realizálsz, tűnjön bármilyen banálisnak a külső szemlélő számára. Ne adjon tanácsot, csak hallgasson végig, hogy te végighallgathasd magad. Néha a puszta kimondása ezeknek a dolgoknak elég, de ha nem, akkor úgy kell tennünk a harag gondolatával, mint mikor elhagyjuk a lakáskulcsot: időről időre tegyük fel a kérdést, hogy hol láttuk utoljára (miért érezzük), és nem keresni a választ, hanem hagyni, hogy megszülessen bennünk. Érdekes felfedezésekre juthatunk, soha nem látott területekre tud elvinni minket saját lelkünk ilyetén felfedezése.
Végül pedig ne maradjon el a tanulság sem, a következőképpen tudnám összefoglalni az elhangzottakat:
Aki először kér bocsánatot, a legbátrabb. Aki először megbocsát, a legerősebb. És aki először felejt, a legboldogabb.
