Menekülés

menekülésEgész úton menekülök. Nincs megállás, nincs pihenő, nincs egyetlen nyugodt pillanat sem. A nem létező idő úgy robog velem, mint megvadult gyorsvonat, és én csak menekülök. Néha kétségbeesetten behunyom a szemem, s míg egy bús könnycsepp kicsordul a sarkából, és szomorúan végiggördül az arcomon, a vonat lelassul.

De a menekülésem folytatódik.

Nem nagy ügy, gondolom magamban, hiszen mindenki ezt csinálja, miért lennék én kivétel? Bár az, hogy ezen gondolkodom, már mássá tesz, másokkal szemben. Legtöbben nem veszik észre, képesek az egész életet öntudatlan menekülésben tölteni. Én legalább tudatosan menekülök.

Tapasztalatom szerint a legfelvilágosultabb elme is menekül, ebben nincs különbség. Menekülünk a felelősségvállalástól, a konfliktustól, a félelemtől, fájdalomtól, érzelmektől, emberektől… s legvégső soron folyvást menekülünk önmagunktól. Nincs különbség, mindenki így tesz. Én annyiban vagyok más, hogy elég közel kerültem önmagamhoz ahhoz, hogy okom legyen menekülni.

Nem tudom, ki vagyok. Egyre kevésbé tudom. A világ összezavarodik körülöttem, a tiszta képek kezdenek elhomályosulni, mint a halotti ágyon a haldokló tekintete. Mint annyiszor már életemben, egy pillanatra elhittem, hogy tudom, hol tartok, tudom, miért jutottam oda, és minden így jó. Aztán jön valami, ami mindent megváltoztat. Talán tudom az okát, talán csak el kellene fogadnom végre teljes egészében, hogy soha semmi nem lesz állandó, ebben az ördög-járta világban. Talán minden felvilágosult lélek arra van itt kárhoztatva, hogy némán sikítva kapkodjon a pokoli rohanásban elsuhanó kezek, felsejlő árnyak után, mígnem végleg felismeri, egyedül van. Ennyi másik lélek között, mégis egyedül.

Menekülnöm kell. Egyszer belenéztem már önmagam szemébe, de akkor csupasz voltam. Nem volt sem félni-, sem takargatnivalóm. Most viszont olyasmik kavarognak bennem, amit nem merek megmutatni még magamnak sem. Menekülnöm kell.

Tudom már, hogy ki vagyok. De arra is rájöttem, hogy teljesen mindegy. Kár definiálni magam, ezt csak az egóm erőszakolja rám. Színész vagyok, a legjobb fajtából. Néha kiszippant a testemből valami láthatatlan erő, s én fentről nézem, amint játszom a szerepem. Szánalmasnak gondolom magam, mintha pofon akarnám csapni önnön arcom, hogy ébredjen már fel édes álmából. De nem teszem. El akarom hinni, hogy mégsem egyedül vagyok, hogy tévelygő lelkem egy jó pillanatában meg tud markolni valamit, ami igazán fontos. Ami megállítja kicsit a rohanást.

De nem sikerül. Füst csupán, s kellemes illat az, mit megmarkol egy pillanatra, de mire megcsodálhatnám, már tova is szállt, nincs többé. Bánom. Leginkább azért, mert képtelen voltam időben felfogni, a füstnek ez a természete, nem erősebben kell markolni, hanem nyitott szemmel várni, míg egy kis időre körülölel, és behunyt szemmel hagyni, hogy végigsimítsa az arcom, hogy az illat bekússzon a bőröm alá, és ha itt az idő, hagyni, hogy tovaszálljon. S újra egyedül lenni.

Csak önmagamon segíthet önmagam, csak én vagyok magamnak az állandóságban, mindent mást el fogok veszíteni. Bármilyen fájdalmas is belegondolni, míg élünk, ezerszer kell majd átélnünk a veszteséget, és soha nem lesz könnyű. De ha tovább menekülök, minden hiábavaló marad. Nem szabad rohanni, mert bár csupán szeleteket kapok az általam fontosnak tartott dolgokból, de azok a szeletek fognak végül értelmet adni az egésznek.

S végül mindenki elveszíti önmagát is. Azt, aki itt lett, akivé a földön vált. Kajlán, fiatalon rohangáló lélekkel fekszünk majd magatehetetlenül, elöregedett testtel egy ágyon, és néhány gondolattal még tisztelgünk mindaz előtt, amit átéltünk együtt, hogy végül elinduljunk a legfontosabb útra… újfent egyedül. Mosolyok, könnyek, boldogság és bánat, előjelek nélkül tolulnak be az agyunkba, és bizony lesz, amit bánni fogunk. Mindannyian bánni fogunk legalább egy dolgot, a menekülést.

Amit már rég abba kellett volna hagyni, s mégis…

…még mindig menekülök.

Minden vélemény számít!