Önmeghatározás

önmeghatározás

Az alábbi jegyzet egy kivonata a közösségi portálon megjelentetett, és első szándékból kifejezetten néhány ismerősömnek szóló jegyzetből. Töröltem belőle a személyes részeket, de meghagytam a maradékot pontosan abban a felfokozott hangnemben, amiben megszületett, mert akárhányszor elolvastam utólag, az egyik legőszintébb posztomat fedeztem fel benne.


Rengeteg beszélgetésem volt az elmúlt egy hétben, mégsem éreztem talán soha ilyen egyedül magam. Ez köszönhető talán javarészt a billentyűzet püföléséből eredő illúziónak, ami elhitette velem, hogy létezem, hogy valós kapcsolatokat ápolok, miközben a lelki mélységeim megélésén kattant a zár. Én tehetek róla, az én hibám, nehezen tudtam értelmezni a kapcsolattartásnak ezt a manapság merőben elterjedt válfaját, időbe telt, mire a helyére pakoltam. Most jobban érzem magam miatta. Ezt többeknek meg is fogalmaztam, hogy egyszerűen olyan szinten személytelen a chat, mintha megpróbálnék tangózni egy tábortűz füstjével. Olyan, mintha ott lenne, de amint megpróbálom megtapintani, tovaszáll. A magamfajta régimódi léleknek pedig égető szüksége van a közelségre, a jelen-létre, ami talán annak köszönhető, hogy nem itt nevelkedtem a közösségi oldalak úttalan útjain. Én a barátaimmal minden este kinn ültem az utca végében, és órákig beszélgettünk, anélkül, hogy belegondoltunk volna, hogy valaha létezni fog majd okostelefon. Nem baj, hogy ma már van, én is élvezem minden előnyét, de a dolgokhoz való hozzáállásom sajnos egészen más alapokon nyugszik.

önmeghatározás2Aztán itt van az írás. Néha kapok pozitív visszajelzéseket is, de nem emiatt csinálom. Önző érdekből töltöm fel a jegyzeteimet, én jobban érzem magam miatta. És amennyiben a tehetségnek csupán a szikrája bennem van, a legkevesebb, hogy elhivatottsággal hálálom meg. Mert talán néha sikerül egy-egy olyan gondolatot is megfogalmaznom, ami másnak a fejében is körvonalazódott, de a segítségem nélkül soha nem tudott volna testet ölteni. Örülök, mikor ez megtörténik, és soha nem vártam köszönetet érte, most sem teszem. Csak amikor olyan visszajelzést kapok, hogy nem feltétlenül tükrözik a tetteim azt, amit leírok, akkor keseredetten bólintva sóhajtok egy nagyot, és belül igazat adok. Csak közben meg tudom, hogy az írásaim elsősorban magamnak szólnak, engem tanítanak valamire, amit nem láthatnék, nem tehetnék magamévá sosem, ha nem írnám le. Ez tény, soha nem titkoltam. De ha mégis összevetésre kerül a tetteimmel, akkor egyrészt félreértettetek, másrészt bezárulnak azok a kapuk, amik nélkül képtelen vagyok elviselni az élet súlyát.

önmeghatározás3Az élet nehéz, bassza meg. Az enyém nekem az, a tied meg neked. Megbeszéljük, elmondjuk, ha arra érdemesnek találjuk egymást, aztán vagy segít, vagy nem. Megkaptam már azt is, hogy torz képet mutatok magamról, vidámabbnak kéne lennem. Talán így is van. Nekem megvannak a saját módszereim az én nehézségeim feldolgozására, és nem szeretem, ha bármit rám akarnak erőszakolni. Megvan az a nem annyira szerethető tulajdonságom, hogy ha megütnek, először visszaütök, aztán gondolkodom el, hogy megérdemeltem-e a pofont. Nem árulok el nagy titkot, ha azt mondom, irtó kevés pozitív visszajelzést kapok. Szar ügy, ez lehet akár azért is, mert semmit nem úgy teszek, mondok, vagy gondolok, ahogy másoknak tetszik, vagy az is lehet, hogy tényleg elszúrom az életemet. A rossz hírem mindenkinek, hogy ez szívem joga. A bajt sokkal inkább az okozza bennem, ha anélkül kapok ítéletet, hogy engem megkérdeznének, mi az én véleményem az igazságról. Egy darabig persze ez nem zavar, hiszen mindenki azt gondolhat rólam, amit akar, úgysem tudok mindenkit befolyásolni, meg rájöttem, minél többen utálnak, annál szerethetőbben élem az életem. Mert szabad vagyok, és nem függök mások véleményétől, mint azok, akik éhen halnának a napi betevő média-, vagy pletyka-falatkák nélkül. És mégis, minden alkalommal, mikor tudom, hogy milyen szándék lakozik bennem, és azt látom, ez mennyire másképp csapódik le a kívülállóknak, úgy érzem, valamit alaposan elkúrtam.

önmeghatározás4Például a gyermekeimmel kapcsolatban. Sajnos ebben a pillanatban azt hiszem, kevés lenne egy kezem ahhoz, hogy összeszámoljam azokat, akik rossz apának gondolnak. Akik szerint elhanyagoltam a gyermekeimet. Egy darabig ezzel nem foglalkoztam túlzott mélységekig, mert ehhez pontosan négy embernek van köze, engem is beleszámítva. Mégis rettentő diszkomfort-érzetem támad attól, hogy a számomra legfontosabbakkal való viszonyom közbeszéd tárgya, ráadásul igen negatív csengéssel. És a legbosszantóbb az, az ilyen pletykákkal, hogy mindegy mi a valóságtartalmuk, ha magyarázkodni kezdek, csak rontok a helyzeten. Ha most sorba állíthatnám azokat, akik így vélekednek, egyesével mindegyiket a bőrömbe bújtatnám, aztán hajrá. Erre persze nincs lehetőségem, úgyhogy csak simán kapja be, aki lusta volt ahhoz is, hogy megkérdezzen róla, mit éltem át a válás alatt, hogy éltem meg a két csöppségtől való elszakadást, milyen lelki küzdelmek közepette éltem meg a napjaimat, és mit jelentett minden alkalommal újra és újra búcsút venni tőlük. Később a volt párom kisfia miatt is pellengért kaptam, hadd egyensúlyozzak rajta, egyszer majd csak kitöröm a nyakam. Egy egyedülálló anyának a szívéhez közel kerülni még akkor is kihívás, ha olyan égető tűzzel szeretjük egymást, ami nekünk adatott meg. Nem kívánom, hogy élje ezt át más is, mert ahhoz élni kellene, nem fél-holtan osztani az észt a kényelmes kis konzumélet kandallótüzénél. Azt, hogy új “gyermekemet” úgy szerettem, mintha a sajátom lett volna, nem bánom, nem bántam soha. Megküzdöttem minden kihívással, ami egy apát érhet, duplán, mert nem a saját gyerekem volt, és valójában triplán, mert az enyémeket közben “elhanyagoltam”. Aztán elveszítettem őt is, szörnyűbb módon, mint a sajátjaimat, vele nem is lehet közös jövőm. De nem beszélek ilyesmiről senkivel, akire nem tartozik, vagy nem kérdez meg. Ezt úgy hívják: magánélet, és csak a kiváltságosak kaphatnak betekintést. De hogy egyértelmű legyen, a gyermekeim mindvégig a szívem legmélyebb zugában voltak, és most is ott vannak. Ha nem így tűnik kívülről, akkor sajnálom, hogy a színjátszást nem sikerült olyan szintre fejlesztenem, hogy mindenki elhiggye. Olyasmivel voltam elfoglalva, hogy szeretni tudjak. Szánalmas?

önmeghatározás5Megváltoztatni nem tudok semmit, ami már megtörtént, és az életemet sem mások miatt fogom másképp élni. Ráadásul soha nem haragudtam senkire, de lassan megtanítja az élet, hogy hogy is kell azt csinálni. Nem húzok kesztyűt, mert felesleges. Mélyen hiszem, hogy amivel engem megítélnek, előbb utóbb ők maguk is találkozni fognak, és akkor majd bizonyíthatják a példás helytállásukat.

Hacsak nem maradnak benne abban az áporodott, bűzös, belülről marcangoló szarmocsárban, ahonnan mindent jobban lehet látni, és ahonnan joguk van bíráskodni. Akkor semmi nem fog változni. Csak én.

És ne akarjon találkozni velem akkor egyikük sem.

Minden vélemény számít!