Örvény

slide1Tűnődöm. Akár egy szokásos nap is lehetne, valahogy most mégis más. Még a tűnődés is. Nem kósza ábrándként vetítem ki a belső világot kívülre, sokkal inkább a külső világot próbálom befogadni szőröstül-bőröstül. Olyannak, amilyen, nem megállva egyetlen kérdéses összetevőnél sem. Pokoli nehéz. Mintha szét akarnék robbanni, pedig még alig kezdődött el. Mondhatnám, hogy nemrég fogtam hozzá, de ez hazugság lenne, mert a dolog valójában “történik”. Nem kértem rá, hogy történjen, és nem is vagyok benne biztos, hogy képes vagyok rá. De nyitni akarok, meg akarom tapasztalni akár csak a töredékét. Kicsit hasonlít az érzés a szerelemhez. Rettenetes érzelem-tömeg, amiről fogalmunk sincs, képesek vagyunk-e befogadni, vagy hogy milyen áron. Mert az biztos, hogy utána már soha többé nem vagyunk ugyanazok.

Képtelenség. Egyszerűen nem megy. Szédülök, émelygek, a fejem feszít és lüktet, és minden egyes apró zaj bombaként robban benne. Nem akarom tudni, de mintha már késő lenne. Nem akarom a fájdalmat mégsem, hiába volt olyan negédes az ígéret, amiért árként lett kiszabva a szenvedés. Velem könnyű dolga lenne a kínvallatónak. Csakhogy már késő, nyitottam, beengedtem, akartam. Végül is szép dolog a tapasztalat is, csak ne fájna olyan mocskosul, míg beépül. Születés folyamata ez. Iszonyú fájdalommal adja át a helyét a régi ember az újnak. Lány az anyának, anya a gyermeknek. Talán bennem is születik valami. Ez az egyetlen dolog, ami értelmet adhat annak a pusztulásnak, amit éppen azért nem veszünk észre, mert annyira megszokta már a mindennapos látványát a tudatunk. Öreg vagyok már bohócnak, villant át az agyamon sokadszor, de végül csak belátom, sosem leszek. Örökre meghagyják gyereknek… Csodaszép is a szeretet.

Áramlik. Megállás nélkül pörög, ami be, rögtön ki, s folyamatos az utánpótlás. Annyira feszít megállás nélkül, hogy szinte beledöglök, de állom, mert érzem, ez most szükséges. Résnyire nyitom a szemhéjamat, és az első dolog, amit meglátok, az óra. Ahh. Vissza is zárom gyorsan, bár ikonikus a múlandóság szimbólumát meglátni elsőként az örökkévaló pillanatban. Nem tudom, mit kezdjek vele. Nem tudom, mit kezdjek magammal. Akárki is legyen az. Hol vesztem el? Hol van a hasadás? Szeretnék a mentén megerősödni. Visszamenni oda, ahol még egység volt bennem, megtapasztalni egy kicsit, hogy honnan is indultam, hogy erőt adjon mindahhoz, ami még hátra van. Ha ugyan van hátra. Mármint előre. Van. Ezt is érzem, ahogy a parancsszóra bennem újra életre kelő gondolatokat is, az egység milyenségét. Szép volt. Gyönyörű emlékek sokasága bukik fel, boldog pillanatok, melyek sosem múltak el igazán. Most is történnek, csak be kell hunynom a szemem. Varázslatos. Fényben úszik az egész, és szerelmes melegséggel tölt fel a szívemen keresztül, míg az egész testem ragyogni nem kezd.

Vágyom. Márpedig ha vágyom, akkor van valami rajtam kívül, amivel egyé szeretnék válni. Nem az emlékekkel. Nem a múlttal. Valamivel, ami éppen most kezdődik el. Meg is értem ebben a pillanatban, hogy ezt engedem most megtörténni. Éppen ez az, ami a világ minden mozzanatával együtt belém akar furakodni. Gyere hát!

Nyugalom. Béke. Szeretettség. Önmagam szeretése. Csodálatosabb érzés, mint bárki felém irányuló érzelme. Azt érzem önmagam iránt, amit a gyermekeim iránt. A legtisztább szeretetet. Tudok adni. De nem akarok.

Talán hagyom megtörténni.

Minden vélemény számít!