Szabadság

szabadságMi a szabadság? Erre a cseppet sem egyszerű kérdésre kerestem a választ évekkel ezelőtt egy csendes nyári estén. Hogy megtaláltam-e? Azt már megtanította az élet, nekem mit jelent ez a felettébb elvont fogalom. Talán más is felfedezheti rajtam keresztül.

Még aktív MLM-es koromban nagy hangsúlyt fektettek az elmém csiszolásába. Sok olyan álom-palántát ültettek el a fejemben, amiről sikerült meggyőzniük, hogy csak és kizárólag az MLM által vagyok képes elérni. Ma már egész másképp látom. Egy jellem fejlődése szerintem abban mérhető, hogy képes-e megváltoztatni a világról alkotott képét olyan mértékben, hogy ez egy viszonylagos boldogság-érzéshez vezessen. Hogy képessé váljunk befejezni a boldogság kétségbeesett üldözését, és helyette elkezdjünk figyelni a körülöttünk levő világ apró, olykor jelentéktelennek tűnő rezdüléseire, és elkezdjük értékelni ezeket.

Eddig azt hittem a szabadsághoz eszközökre van szükségem, amelyek megléte eleve feltételez egyfajta anyagi függetlenséget. Vagyis egyszerűsítve az egyenletet, a pénztől tettem függővé a szabadságomat, és ezáltal a boldogságomat. Mert ahhoz egy pillanatra sem fér kétség, hogy a szabadság és a boldogság érzése társak. Együtt járnak, mint jó szerelmesek tavasszal, a virágzó fák árnyékában. Most már úgy hiszem, hogy a boldogság nem egy tartós, állandó állapot. A boldogság egy pillanat. Egy tiszavirág életű villanás, egy lágy szellő, amire ha nem figyelsz, csendben meglegyinti az arcodat, és tovaszáll. De ha ezeket a cseppnyi kis pillangókat, amik szárnyukkal olykor meglegyintenek, sikerül összegyűjteni egy képzeletbeli lepkefogó-hálóval, a sok kis pillanat együtt összeállhat, és a világegyetem megáll egy másodpercre.

Ez a másodperc a szabadság. Ez a másodperc a mennyország. Aztán újabb hosszú időszak kezdődik, amíg figyelhetünk az apró jelzésekre, a boldogság piciny szerelmes pillantásaira, reménykedve, hogy újra megállhat a világ egy lélegzetvételnyire. Úgy hiszem, a világ legmagasabb pontján álló ember nem pusztán azért tud elégedetten sóhajtani, és tüdejét megtölteni a szabadság metsző és mégis selymesen lágy levegőjével, mert ott áll. A megtett út minden gyötrelme tódul be egyszerre, oxigénnel vastagon dúsítva, s szűrődik át testének minden sejtjén. Aztán elindul lefelé, és új kihívást keres.

A jellemem fejlődik. De nem tud fejlődni, egyszerűen a létezés tényétől. Küzdelem kell neki, harc, örökös pusztító és építő, izzasztó és felemelő, könnyeztető és nevettető kaland, amit nem kaphat meg a nehézségek nélkül. Ha az életem nem így zajlik, ha nem ebben a mederben zúg, morajlik, árad végig az a hömpölygő folyam, ami a jellememet szimbolizálja, talán soha nem is érkezik meg a nyugalom tengerébe.

Néhány éve egy hasonló nyári napsütéses napon rohantam. Kergettem a vélt álmaimat, a pénzt a sikert, amit úgy éreztem jár. Szinte fájt az az akarás, ami bemetszett bőröm alá, ami hergelte izmaimat tovább, tovább, nem számít milyen áron. Rohantam egy újabb előadást megtartani, felpörgetni magam annyira, hogy száz kíváncsi, kétlő, féltő szempár a végére kérdezni se tudjon. Hogy kiengedhessem magamból a felgyülemlett tehetetlen dühöt, ami igyekezett betölteni azt az űrt, amit kételyeim martak lelkem mélyére. A kételyek, melyek nem hagytak nyugodtan aludni, és amely kételyek folyvást próbáltak a helyes útra terelni.

Rohantam, és Dunaújváros felé félúton lehúzódtam az útról, és megálltam egy pillanatra. Körülnéztem, és értetlenül megkérdeztem magamtól, “Mit keresek itt?”. Ez nem az, amit akartam, ez nem az a hely, ahova indultam.

Most írok. Azt a dolgot csinálom, amit a legjobban szeretek. Kiengedem az érzéseket, nem próbálok uralkodni magamon, hagyom, hogy a gondolataim vezessék az ujjaim. Az elmém kinyílt, és értéket próbál előállítani. Olyan értéket, amit talán egyszer magáévá tehet a fiam is és úgy érezheti, egy kicsit közelebb került hozzám. Nem mérem már pénzben a boldogságot. Pillanatokban mérem, mint ez a mostani. Engedem, hogy a cseresznyefa ágai közt átszűrődő esti napsugarak lágyan megsimogassák az arcom, hagyom, hogy teljesen lecsendesítve gondolataimat ne halljak mást, mint a táj üzenetét. Meghallgatom mit mesél a távolban halkan felmorcanó fűnyíró, a hatot gongató harang, az egymással pörölő verebek, a bölcsen huhogó galambok.

És ha kellően figyelek, még a mellettem alvó kislányom leheletét is meghallom.

Ez a szabadság.

Minden vélemény számít!