Szerep-Játék

hypocrisy-mask-image-2Jó régen nyilvánultam meg utoljára a virtuális térben, bizonyos szerepeimet hanyagoltam kicsit, hogy más szerepek a szokásosnál jobban pallérozódjanak, míg emezek megpihennek. Sok vázlat pihen kifejtésre várva a jegyzetek között, s még több a fejemben, de a test, ami arra hivatott, hogy a valóság részévé tegye a gondolataimat, megmakacsolta magát és intő visszavonulással jelezte, most nem érdekli az írás. Nem először fordult elő velem, és egészen biztosan nem is utoljára, így volt alkalmam felkészülni, mi a teendő ilyenkor. Semmi. Néha fel kell akasztani a jelmezt a fogasra, hagyni porosodni, míg ellenállhatatlan kényszert nem érez az ember, hogy újra magára öltse. Furcsa pulzálása ez az életnek, és időbe telt míg rájöttem, hogy semmi okom emiatt ostorozni magam. Vannak természetes igényei a testemnek, etetni kell, itatni kell, akár egyet értek vele, akár nem, épp így kell fejet hajtanom a spirituális “parancsok”-nak is, mert a legfárasztóbb, legkimerítőbb harc az, amit önmagad ellen vívsz. Közben azonban nem mulasztottam el figyelni a körülöttem zajló világ játékos zivataraira, és a valóság hologramjában átéléssel fickándozó embertársaimra sem, talán már nem is lennék képes figyelmen kívül hagyni a kavalkádot. Éppen ez nyitotta ki a szemem arra, amit most igyekszem a gépeléstől elszokott görcsös ujjaimmal megörökíteni, mielőtt a múlt martalékává válna.

Valamikor régen úgy alakultak a dolgaim, hogy elkezdtem filozofálni mindenről, de főképp magamról. Szokásommá vált, hogy kutatok, folyvást keresek, mi miért történik meg velem, miért úgy reagálok, ahogy, milyen mintákat követek, miért vagyok azon az úton, amiről mellesleg fogalmam sincs, hova vezet. Vigaszt és reményt adott egyben önmagam elemzése, a világom feltérképezése, ami mellett eleinte tudattalanul, később tudatosan igyekeztem mindent ugyanúgy megélni, mintha nem szemlélném közben magam. Ennek fő oka az az általam nagyon mélyen hitt elv, miszerint semmi nem történik véletlenül, vagyis ha tudomásom lett önmagam egy olyan kivetüléséről, aki meg tudja vizsgálni magát, akkor ezt meg is kell tennem. A miértek racionális megválaszolására persze sosem volt lehetőségem, ez valamiféle belső tűz, ami kis híján felemésztett, csillapítására pedig akkor is csak így van esélyem, ha az okát nem tudom. Nem könnyű út ez, de néhány jótékony pofon végül ide terelt, és végső soron meg lehetett szokni.

Várjatok, ti ébredők, mindjárt kelek én is!

false-awakenings-600x450Vannak azonban pillanatai az életemnek, amikor úgy áhítom a boldog tudatlanságot, mint szomjazó egy csepp vizet, és szívem szerint lágyan visszaengedném még a szemhéjam palástját a zord valóságtól megfáradt pupilláimra. Új vagyok ezen az ösvényen, ha nem tűnne fellengzősnek, azt mondanám: úttörő, ezért aztán nincs bátorságom azt állítani, hogy minden ébredő ugyanezeken a stációkon megy keresztül, de néha nagyon fárasztó tud lenni a dolog. Folyamatosan csak a bizalom van a kezemben, hogy végül majd minden értelmet nyer, de fizikai testem olyan korlátok közé szorít, mintha a lelkem csirkéit túlzsúfolva szállítaná egy kamion a végtelennek tűnő úton a vágóhídra. Talán nem is éli túl egészen a “belső ember” az utazást, s hatásom csupán arra van, hogy mekkora részt engedek lemorzsolódni belőle, de mint minden folyamat végén, amivel találkozom, egy egészen más ember néz majd vissza a tükörből. Addig pedig néha előveszem a pórázon tartott egót és szabad kezet adok neki, hogy anélkül tudjak feltöltődni, hogy menthetetlen károkat szenvedjek el.

Gyerekkorom óta számtalan szerepben tetszelegtem. Az általános iskola előtti időszakról nem sok emlékem van, de azt gondolom, hogy akkoriban még nem különítettem el a lelki énemet a fizikaitól, valami egészséges szimbiózisban léteztek egymással, és mélyen hiszem, hogy az így megnyitott zárójelet életem alkonyán majd bezárja az élet, amidőn önmagamat megismerve, és a leckéket megtanulva újra béke költözhet a szívembe. Voltam már pedáns, eminens diák, fekete bárány, életrevaló tini, suliból lógó kamasz, fiatal családapa, munka melletti tanuló, felelős dolgozó, vezéregyéniség, háttérmunkás, de voltam vállalkozó, sikeres és bukott egyaránt, voltam presztízs-vesztes, voltam legalul, mert nem becsültem középen, voltam jó ember, és voltam rossz, tettem olyasmit, amit nem szabadott volna, és nem tettem meg olykor, amit meg kellett volna. Voltam szomorú, mert igazságtalannak éreztem körülményeket, és azért is, mert képtelen voltam megváltoztatni dolgokat, hiába akartam nagyon. Voltam boldog is, még ha csupán csekély időkre is, voltam példakép, és elrettentés egyaránt. Voltam jó barát, és voltam rossz, hazudtam, hogy mindenki fontos rajtam kívül, miközben csak magammal törődtem, megnyertem embereket társnak, és elvesztettem sokukat. Voltam társasági ember, és voltam antiszociális, szerettek sokan, aztán maradtak kevesen, míg végül magamban találtam mit másokban kerestem. Voltam kövér és voltam sovány, voltam beteg és volt, mikor szentül hittem, hogy száz év is kevés lesz a berozsdásodáshoz. Voltam olyan, aki várta a jövőt, és volt, mikor rettegtem tőle. Voltam olvasó, és voltam író, voltam szerelmes és összetört is. Volt, mikor minden a helyére került, hogy évek múltán darabjaira hullva lavinaként temessen alá önmagam vaksága. Éltem a múltban, és éltem a jelenben is, megtanultam talán mindent, amit eddig önnön fejembe akartam verni. Kerestem valamit mindig, és néha lúdbőrösre remegve magam éreztem, hogy mindjárt meg tudom ragadni. Csupán azt nem vettem eddig észre, hogy mindez nem én voltam, hanem én.

Én vagyok az ember, aki minden tükörből néz vissza rád.

mirrorÉn voltam minden, ami voltam, de mintha tényleg egy tükör ékelődött volna magam közé, ahol az egyik oldalon ott áll tisztán, fényesen a szellem, míg a másikon egy bohóc, aki minden trükköt bevet, hogy elhitesse, ő már ugyanolyan, ő már készen van. Innen visszatekintve azonban tisztán látszik, soha nem volt készen, bármennyire is azt gondoltam, és azt legalább biztosan tudom mostanra, hogy még mindig nem a végeredmény esztelenkedik önmagáról megfeledkezve. Csupán egy újabb szerepbe bújtam bele. Az a hitem mostanában, hogy ezekből a szerepekből elég már. Éppúgy a sajátomból, ahogy másokéból is, és néha szögre akasztanám az empátiámat az emberismeretemmel együtt, hogy végre ne tudjak többről, mint ami az orrom előtt van. Pedig ha egyszer az ember kilépett az ajtón, hiába menekül vissza a szobába, elfelejteni nem tudja, amit kinn látott. Most önmagam leterhelését eszközként használom, hogy kevesebbet gondolkodjak. A lelki fejlődésem megrekedt egy szinten – no persze nem panasz, mert azt sem gondoltam, hogy eddig eljutok – és az évek, évtizedek óta halogatott, vagy csak hevenyészetten foglalkozott fizikai dolgok  a fejemre nőttek. A jelenlegi terv tehát az, hogy az önismeret jelmezét kifordítva visszacsöppenek az emberi lét húsba vágó hétköznapjaiba, és kihívásaiba, hogy felfedezzem azt, ami miatt rég nincs egyensúly belül. A rend mérlegének nyelvét óvatosan visszatessékelem középállásba.

De ahogy én magam is észrevétlenül bújok bele egyes jelmezekbe (legyen a javuk mégoly veszélytelen), úgy az embertársaim között is nehéz felismerni, ki az útkereső, ki a megérkezett, és ki az, aki szerepet játszik. Kétségbeesetten kerestem azokat az őszinte kapcsolatokat, ahol nincs szükség játszásra, ahol nem egy önmagát valamiként meghatározó kifinomult színész hat rám oly módon, hogy engem is át akar préselni saját sablonján, de mindhiába. Előbb utóbb mindig fel kellett ismernem, hogy vagy ő játszott szerepet, és nem ismerhettem meg őt magát, vagy én kényszerültem jelmezbe, s engem nem ismerhettek meg igazán. Frusztrált lettem és belefordultam saját taknyos lápvidékem bilincsként szorító ölelésébe, mire felismertem, hogy a tudatosság és az ösztön nem szétválasztandó tételek az élet nagy számonkérésében, hanem – mint minden más esetében – egymásra hatva kell engedni őket felemelő örvénnyé alakulni. Rádöbbentem, hogy a szerepeket nem levetkőzni kell, hiszen talán nem is lehet, hanem hatékonyan, és főképp őszintén használni őket. A jelek szerint ugyanis én nem a nagy szellem vagyok, aki önmaga hasonmását farigcsálja egy emberöltőn keresztül, míg végül elkészül a remekmű, hanem a születésem pillanatában is készen voltam már. Minden eddigi szerepem is én voltam, én nyilvánultam meg, belső tűztől hajtva persze, a szellememet átvilágítva testem fakuló bőrén, éppen azért, hogy boldogulhassak. És mindenki más is így van, legfeljebb nem tud róla, nem tudatosan teszi.

A szerepek tehát részei az életünknek, nem bántani kell őket, nem megszabadulni kell tőlük, hanem mindig tudatosan megválasztani, kinek mit mutatok meg – őszintén – magamból. A hiba sokkal inkább abban van – nem csupán nálam, de meggyőződésem, hogy mindenkinél – hogy nem azt mutatjuk, amit magunkból láttatni szeretnénk, hanem azt, amit szerintünk látni akar a másik fél. Megfelelési kényszer pumpál bennünk ellenállhatatlanul, mert kevésre értékeljük magunkat, és nem hiszünk benne, hogy az, amit mi képviselünk, jó úgy, ahogy van. Folyton másnak akarunk látszani, mert félünk, hogy végül egyedül maradunk, pedig édes Istenem… Ha tudnátok, hogy így is, úgy is mind egyedül vagyunk! Érdemes tehát a kényszeres megfelelés helyett betekinteni a bőrünk alá, és meghozni az élet legnehezebb döntését, miszerint mától nem foglalkozunk elvárásokkal, helyette végre önnön fényünket engedjük a felszínre.

Minden vélemény számít!