Várok

Egyedül állok egy aszfaltcsík előtt és hagyom, hogy úrrá legyen rajtam a “gondolkodom, tehát vagyok”. Miközben szememet forgatva nézek körbe némán ordítva, gondolatokkal terhelt gyepszőnyegre köpve elmém méltóságtól mentes ásványvizének divatosan egészséges, gömbölyded nyálát, érzem, amint téglánként bontom le a rajtam királyként uralkodó egóm masszív várát.

Várok… Várok… Várárok, s várromok közt próbálok tenni néhány tétlen lépést, mielőtt a létlen tépés végleg leradíroz minden sejtet agyam kocsonyás testéről, s végleg elveszítem értelmét annak, hogy vannak. Rajtam kívül is vannak, csak velem nincsenek, nincs ének, mellettem nincstelen lelkek tátognak, mintha beszélnének hozzám, mintha beférnének hozzám.

Egyedül állok, álmodok, nem valódi, csak ál-modok kevernek körülöttem fegyverrel a kézben, vákuummal az észben, hogy önzetlenül formáljanak olyanná, ami nekik is tetszik. Nem tudják ki vagyok, de lehetőséget sem hagyok, hogy valaha megtudják, mert nem méltók rá. Nem értenek meg, csak rám néznek, és megállapítják: elég lesz egy tok rá. Csak ne lássuk. A vakság már úgyis megszokott, a fény pedig rég megszökött, pupillájuk csillogása szép emlék csupán.

Várok… Várok… Vágyok. Valamire, vagy valakire. Aki bennem engem kitölt egészen, mert mellém állt merészen a szemembe nézve észrevéve, hogy az észre térve, s azt végleg félretéve, még nincs minden veszve. Hogy bár a tűz már csak pislákol, de a szikrákból lángok dagadhatnak, melyek nem pusztítanak mégsem, nem egészen. Felszegem fejem félszegen, s a látványtól részegen megjegyzem: végre! Vége. A keresésnek volt értelme.

Vártam… Divatjamúlt lettem észrevétlen, avítt gondolatok dicstelen lovagja, ki Don Quijote-ként vívja reménytelen harcát, mígnem tenyerébe temeti könnytől, s az erőfeszítéstől nedves arcát. Vártam. Szerelemre vártam egy olyan világban, ahol a test szekere a szex megváltó ígéretétől hajtva megelőzte az érzelem paripáját. Testek találnak egymásra a lelkek kihűlt holttesteinek puha ölelésében, míg végül üres tekintetek merednek eretnek gondolatokkal megfestve a semmibe: vajon hol rontottuk el? Hogy lehet, hogy az önfeledt tánc, midőn végkimerülésig kergettük az élv minden formáját, most mégis kevés? Hiába kiált a lélek felétek, süket fülekre talál, ahogy mindig. Már nem elég a tánc, már túl magas a sánc, ő valami másra várt, de kár… De kár. Lankad a lambada.

Hol rontottuk el? Mindenhol.

Vártam… Már nem várok. Fiatalságom emléke délibábként dereng előttem, már minden töltényem ellőtem, s üres tárral, férfias szakállal nézem a tükörben, ahogy mögöttem állnak körben, s én kinn rekedtem.

Benn boldogtalanok, kinn boldog talánok.

Minden vélemény számít!