Visszatérés a búcsúba

arc8Amikor az első sorokat leírtam – időtlen időkkel ezelőtt – még fogalmam sem volt, hogy hova szalad majd ez a vonat. Csak a késztetés volt valós, egy megmagyarázhatatlan érzés legbelül, hogy ami feszít, csupán ily’ módon tud távozni. Ahogy egyre több írás született meg általam, egyre szembetűnőbb volt, hogy a sok esszé körvonalazni kezd valami koherens egészet. Úgy tűnt, hogy az elkülönült írás-töredékek mind csoportosulni kezdtek egy eszme-árny köré, egyre valóságosabbá téve mindazt, ahogy szerintem a világra tekinteni érdemes volna. Tavaly szeptemberben pedig elértem arra a sosem sejtett pontra, amikor már biztos voltam benne, hogy az eszme testet öltött általam, és minden további leírt szó már csupán elvenne a jelentőségéből, hozzáadni már nem lehetne semmit. Leírtam mindent, ami a belsőmet olyan ellenállhatatlan erővel feszítette, és bár el kell ismernem, a sok leírt bölcsességet én is csupán tanultam a leírása pillanatában, azért végül integrálódott minden. Én magam is a részévé lehettem annak az önmeghatározásnak, ami köré minden írás épült alkotói pályámon. Mégis hiányzott valami epilógus-féle, egy monster-kontent, ami beavat az elmúlt, elhallgatott időszakba, és összefoglalja a közben szerzett tapasztalataimat.

Soha nem hajszoltam az elismerést, a gazdagságot, a sikert. Számtalan alkalommal kaptam meg az arcomba, hogy ez gyengeség, de csupán mosolyogni tudtam rajtuk, hiszen bármilyen jelző helyett sokkal fontosabb marker az önazonosságunk. Ezt persze mindig tudtam, a változás bennem nem e tekintetben folyt le. Sokkal inkább a jelzőkhöz igazodó emberek megítélése változott meg belül. Régen változást akartam a világban. Ma a legfontosabb üzenetem, a mottóm önmagam felé az lett, hogy

semmin nem tudunk változtatni. Változni tudunk.

Nem érdekelt sosem, hogy az írásból megéljek. Hogy elismerjenek. Legfeljebb az, hogy a gondolataim célba találnak-e, hogy másoknak fontos-e, hogy megtalálják-e benne azt, amit oly gondosan elrejtettem. Igen, valójában mindannyian elrejtjük magunkban önnön igazságunk, és alig várjuk, hogy valaki végre felfedezze azt bennünk. Hogy valaki másnak is tessen éppen az, ami nekem, hogy valaki arcán láthassuk a méla megdöbbenést, amint rájön, hogy az igazságaink egészen közel állnak egymáshoz. Mást aligha tehetünk, hiszen egy életen át kereshetjük életünk célját és értelmét, de közben könnyedén elfelejtünk élni. Nem vesszük észre, hogy létezésünk mindenképpen beteljesedik, legfeljebb nem az elvárásainkkal szinkronban. Ahogy Fodor Ákos írta oly bölcsen:

Levél vagyok. Zárt küldemény.
Dolgom: hogy kézbesítsem.
— Ha föltépném, sem érteném:
Istennek írta Isten.

Úgy éreztem tehát, hogy bármilyen jól esik is a dicséret, valahogy nem tartozik hozzám mégsem. Van ugyanis valami magasabb rendű, ami áthat minket, ami átvilágít rajtunk és ami irányt mutat, ennél fogva egyetlen méltató szót szabad elfogadni, amit önmagunknak mondunk a tükörbe nézve: érdemes voltam az életemre. Nem érdekelt különösképpen az sem, hogy könyvvé érett a szertelen írogatás, ahogy a mai napig sem tudnám őszintén marketingelni, egész egyszerűen azért, mert nem lenne azonos az igazságommal. Nem méltatom magam kifelé, és az elismerést igyekszem szerényen fogadni. Elegendő nekem este a tükör, amikor azt látom a szemeimben, hogy “ma is megtettem mindent”.

 Odakerült tehát a nagy közösbe az én gondolataim összessége is, és volt egy pont, amikor azt éreztem, ha egyetlen karaktert sem írok le, akkor sem lesz kevesebb a kvázi életmű. Volt ennek persze egy átmenete, hiszen eleinte néhány havonta még kerültek fel írások, de egy idő után beláttam, azok már főképp csak nekem szóltak, hogy vegyem észre, mikor elég. Helyette viszont az oly’ régóta áhított fizikai létezést szerettem volna megélni valami olyan módon, hogy a megrekedt spirituális fejlődésemet tovalökje. Ha úgy tetszik, szükségem volt a tisztánlátáshoz erre az önismeret-mentes önismereti zarándokútra, így lett az elmúlt közel egy év az én szerzői el camino-m.

Aki elég régóta olvas, pontosan tudja, hogy pár éve akkor kezdtem el írni, amikor a legmélyebben voltam. Anyagilag már régóta vergődés volt egy sikertelen vállalkozás miatt, de amikor a volt nejem bejelentette, hogy el szeretne menni, nagyjából minden összeomlott. Ha abból a pillanatból kellett volna következtetéseket levonnom, bajban lettem volna. Átláthatatlan sötétség borult rám, fogalmam sem volt merre tovább, úgy kapaszkodtam az írásba, mintha az életem függne tőle. Talán így is volt. Ma már azt látom, hogy mindazok a szörnyűségek, amiket át kellett élnem, szükségszerűek voltak. Ahhoz, hogy beteljesítsem a sorsomat, miközben sem a miértet, sem a hogyant nem tudom: éppen erre volt szükség. Megtanultam a nélkülözésben értékelni a keveset, megtanultam felismerni az igazi értéket, és azt, hogy nem feltétlenül a gonoszság ellenállhatatlan, borongósan baljós ténykedése nyilvánul meg, mikor pofont kapunk, néha egyszerűen csak

emberek vagyunk, akik hibáznak. És mindennél jobban vágyunk a megbocsátásra.

Mára a helyzet nagyon sokat változott e tekintetben. Soha nem adtam fel, pedig nem sokszor láttam az utat magam előtt, de tudtam, míg egyik lábam teszem a másik után, közeledni fogok a célhoz. Az elmúlt évben aztán bevállaltam egy projektet, ami jelentős segítséggel kecsegtetett, ugyanakkor jelentős stresszfaktort is képviselt. Úgy éreztem, hogy közel van már az az állapot, amire nagyon régóta vágyom, így elvállaltam, és egy életre szóló leckét adott nekem. Kis híján tönkretettem magam fizikailag, még ha végül sikerrel is zárult a dolog. Sokat segített, ez tényszerű, hiszen a mai nehézségek már köszönőviszonyban sincsenek az egykoriakkal, mégis olyan egészségügyi károkat szenvedtem ezáltal, amik legkevesebb figyelmeztettek a határaim meglétére és megközelítettségükre. Innen visszatekintve elképesztő ami történt az elmúlt tíz évben. Minden módon hátráltatott az élet, de soha nem adtam fel, és lám,

egyszer eljön az idő, mikor felnézünk és azt vesszük észre, hogy valami sikerült.

Ma sem könnyű, de már megélek. Tudtam, és éreztem, hogy valahol a célegyenesben toporgok, és ennek hangot is adtam utolsó írásaimban, hiszen akkor már ellenállhatatlan késztetést éreztem, hogy éljem az életem. Kemény lecke volt ez így, és nyilván kihat a további életemre is, de egy nagyon fontos dolgot megtanultam általa: bármikor elveszhet bármi, mi akkor is képesek vagyunk állni.

A másik vonulat pedig a szerelmi életemet érintette, hiszen mindenki, aki elég ideje olvas tudhatja, mennyire mélyen hiszek a szerelemben. Éltető erő, melynek folyvást át kellene járnia minden porcikánkat. Az utolsó írásom óta eltelt idő jelentős részét kapcsolatban töltöttem. Meggyőződéssel állítottam, mi több, talán olyan egyértelműnek tűnt, hogy állítanom sem kellett: bölcs vagyok, és spirituálisan, valamint érzelmileg érett. A kapcsolat legvégén ismertem csupán fel, vagy még inkább ismertük fel együtt, hogy messze nem voltam olyan előrehaladott az önismeret azon dimenziójában, amely a párkapcsolatokat érinti. A szakítás mindig fájdalmas, és bár annyi ostorcsapást kaphatnék vezeklésül, amekkora fájdalmat én okoztam, de sajnos az önmarcangolás az egyetlen eszköz, amivel büntethetném magam, annak meg  nem sok értelme van. Megismertem benne egy csodálatos embert, akinek azt kívánom, az élete egy pontján tudjon úgy felnézni, hogy a helyére kerül a dolog. És egyúttal szeretném, ha egyszer meg tudna nekem bocsátani éretlenségemért.

A párkapcsolatok terén nagy önvizsgálatra volt szükségem. Legutóbbi szakításom után éreztem, valami nagyon nem stimmel, valami nincs rendjén a színfalak mögött, és elkezdtem leásni. Amikor pedig eljön az a pont, hogy lelapátolunk a sziklaszilárd alapzatként funkcionáló axiómáinkig, és mindent rendben találunk, akkor elkezdjük megkérdőjelezni azokat. Annyi áskálódás és felismerés után megint ott tartunk, hogy a világunk összeomlik belül. És újra lehetőséget kapunk, hogy őszintébben építsük újra.

Az egyik ilyen axiómám volt, hogy a válás után én jól voltam. Hogy nem szereztem sebeket, hogy túl vagyok rajta, hogy bátran építhetek kapcsolatot. Az igazság azonban az, hogy 12 év együtt töltött idő nem tud nyomtalanul elmúlni. A volt feleségem valóban elárult valamit, amit együtt igaznak hittünk, ugyanakkor azt is megtanultam mellette, hogy lehet tartós kapcsolatban lenni az önazonosságunk megőrzése mellett. Soha nem kellett szerepet játszanom, másnak mutatni magam, és lehetett szeretni így is. Ma már tudom, hogy végbement a lezárása belül ennek a folyamatnak, és ebben sokat segített ez a felismerés. Ha önmagam voltam, mégsem kellettem, akkor nincs miről beszélni. Nem kell megváltoznom, vasalnom, csak vigyázni, hogy továbbra is önmagam tudjak lenni, akárki legyen is az. Ezzel együtt mégis észrevettem a nyomait annak, hogy miként hatott ez a későbbi kapcsolataimra, kezdve azzal, hogy többé senki nem szakított velem, mindig én léptem ki. Talán ennyire féltem tudat alatt az újabb elutasítástól.

Aztán jött a nagy szerelem, az írásaim javának belső tüze, a múzsa, aki rövid idő alatt annyit kapott belőlem, hogy egy hatökrös szekér belerokkant volna. De ő bírta és én szerettem “ahogy a csövön kifér”. Mégis vége lett. Miért, jött az újabb kérdés, és a volt nejemmel kapcsolatban megmozgatott és helyére tolt építőelemek most erősebben világították meg ennek a kapcsolatnak az elhibázott dolgait is. Korábban megcsaltak, félre léptek, elárultak, kiléptek mellőlem: vagyis a tudatomba került a “lehet valaki nálam jobb neki” szilánkja. Menet közben ezt nem fogtam fel, de sokat féltékenykedtem. Azt akartam, hogy a párom minden percét önként akarja megosztani velem, mert neki éppúgy nincs élete nélkülem, ahogy nekem sincs nélküle. Valójában azonban sokkal inkább arról volt szó, hogy belül még bőven gyerek voltam, aki minden porcikáját birtokolni akarta a játékszerének.

Hamar eljutottunk oda, hogy a sok veszekedés miatt megerősödött bennem (persze ezt is csak ma látom), hogy nem akarom, hogy elhagyjanak, és mire észbe kaptam, ellöktem magamtól valami igazán fontosat. A szakítás után aztán újra meg újra visszatáncoltunk egymás mellé, mintha éreztük volna, hogy valami nincs még lezárva, de – tökéletesen érthető módon – soha nem tudott többé igent mondani rám. Ma már azt is látom, hogy ez sem volt ok nélkül való, hiszen neki is volt egy sorsa, neki is voltak érzései, amiket akkor én tiportam el, ráadásul akkor is szentül állítottam, hogy én teljesen rendben vagyok, ismerem magam, nem az én hibám. Igen, a mai napig irgalmatlan tehetségem van valóságnak állítani dolgokat, amik közel sincsenek úgy belül. Önző voltam, egoista, egy igazi gyökér. Mint nagyjából minden kapcsolatomban, és mindben ugyan-emiatt. Erősségemnek hittem azt, ami a legnagyobb gyengeségem volt. Már mindegy. Mindegy?

Ezek után nem is lehetett más kimenetele a próbálkozásaimnak, mint a kudarc. Az ideális önazonosságot megőrző, tartós kapcsolat után belecsobbantam a végtelen szerelembe, ezek után nem nagy eséllyel indulhattam útnak. Nem is szabadott volna, de makacs voltam és önfejű. Tanultam belőle.

Most egyedül vagyok ismét, és a felismerések tükrében ez így is fog maradni. Megtaláltam a helyem a világban, mert többé már nem az számít, hogy kinn mi történik, hanem az, hogy a belső tüzemhez, a belső igazságomhoz hű maradjak. Nem számít többé, hogy ahova vágyom, ott van-e helyem, mert a vágyakat megtagadni a legnagyobb árulás önmagunkkal szemben. Pusztán azért, mert lehetetlen, még vágyom. Csodálatos sorssal áldott meg a gondviselés, és többé nem nyugszom, míg párhuzamba nem áll a párom sorsa is az enyémmel. Többé nem verem át magam, nem “próbálkozom”, mert amit én képviselek, olyan egyedi (nem jó, vagy rossz!), hogy nem sok mindenkivel kompatibilis. Tudatosság költözött belém, olyan tudatosság, amit valaha birtokoltam, de…

…és itt jön a legfontosabb bölcsesség, amit az utolsó írásom óta megtanultam:

Mindennek el kell pusztulnia ahhoz, hogy egy magasabb minőségben visszatérhessen.

Előfordul persze, hogy látszólag csak a pusztulás az osztályrészünk, és a megváltást ígérő főnixi feltámadás elmarad. Ennek az állapotnak az állandósága őrjített meg régen, és emiatt cselekedtem oly’ sokszor gyerekesen. Ma már nem görcsölök. Az életem bizonyos részeinek muszáj még a pusztulásban vesztegelni, mert a sors, amely beteljesítheti az életemet, még nem érett meg a párhuzamba állásra. Talán már sejti, hogy mellém húzza az élet sors-gravitációja előbb-utóbb, de még nincs itt. Nekem pedig el kell fogadnom, hogy ha így van, akkor így kell lennie.

A régi Nyerges Tamás elpusztult. Ne keressétek, mert az idő egy meghatározott pontján megszűnt létezni. Talán át kellett adnia a helyet valami más minőségnek. Talán az írások által felépített önkép testet öltött benne. Nem tudom. Ami biztos, hogy a teljes életművem a szívem legmélyéről szállt hozzátok, és a legőszintébben adtam át mindent. Nem állt szándékomban okoskodni, észt osztani, akár el is felejthettek mindent, amit valaha papírra vetettem. Nem számít, az önmeghatározásomból kihullottak az olyan fogalmak, mint “író”, “bölcs”, “jelentős”, stb. Vagyok, aki vagyok. Egy ember, nem több, nem kevesebb.

Egy ember, aki hibázik, és csupán annyit kér, mint mindenki más: hogy hibáit ne a gonoszság megnyilvánulásának értékeljék, és létezése megbocsátassék.

Egyedül vagyok. De valójában soha többé nem leszek egyedül. A szívem legmélyén melengető bizonyossággal tudom, ki vagyok, és hogy a valakivé válásom minden állomása szükségszerű volt. Egyedül vagyok, mint oly’ sokszor. Csakhogy többé nem vagyok magányos. Mert ha nem ma, akkor holnap; ha nem holnap, akkor jövőre; ha nem jövőre, akkor a következő életben, de tudom, hogy mellettem lehet még az, aki a legérdemesebb erre. Ő egyedül. Mást többé nem fogok vakságom okán bántani.

Vannak örök érvényű igazságok. Nagy kár, hogy el kell őket veszíteni ahhoz, hogy megértsük őket. Mert ha többé nem kapjuk vissza, nehéz nem hibáztatni magunkat.

Ilyenkor marad az elfogadás.


PS: ne haragudjatok, ha többé nem kerül ide írás, komolyan gondolom, hogy mindent leírtam, amit szerintem tudni kell a létezésről. Ha alkotok is még valaha, azt kevéssé hiszem, hogy önismereti témában fogom tenni, mert maximum üzleti szempontból lenne értelme, olyan szempontokat pedig én nem tudok, és nem is akarok követni. Keresgéljetek, áskálódjatok, mert minden kérdésre van válasz, csak néha borzasztó nehezen áll össze a mozaik. Ne feledjétek, mindenki beteljesíti a sorsát, ha akarja, ha nem. Engedjétek magatokon átszaladni a létezést, hogy amikor majd a kapuban álltok, és a szemébe néztek annak, aki mellettetek van, érezzétek, hogy volt értelme. Az idő mindenképpen eltelik, de érdemesebb igazságban élni. Nem fáj kevésbé, de őszinte. Az pedig ritka kincs.

Minden vélemény számít!