Azt hiszem, az élet mindig olyan feladatot állít elénk, amiben benne rejlik az elbukás reális lehetősége épp úgy, mint a megoldás katartikus érzése. Tudni ezt ellenben nem jelenti azt, hogy a bukás lehetőségének damoklészi kardja nem lebeg éppoly baljósan a fejünk felett, mint mikor a sötétebb fellegek miatt nem is látunk pozitív kimenetelre esélyt. Néha nagyon nehéz a súly, majd összeroppan a hátunk alatta, de ha elég sokáig bírjuk, elérkezik egy pont, mikor letehetjük egy pillanatra. Fanyar öröm járja át szívünket ekkor, hiszen pontosan tudjuk, ha nem is ugyanazt a terhet, de egy újabbat biztosan tovább kell majd vinnünk. A jó hír az, hogy nem vagyunk egyedül. Mindenki ezzel küzd. A boldog ember és a megkeseredett depressziós között annyi csupán a különbség, hogy utóbbi a jelen nehézségét kivetíti a jövőre, mely nehézség sokszor a múltból táplálkozik, míg előbbi tudja, hogy a nehézség csupán pillanatnyi, és hamarosan tovaszáll. Mindkettejüket átjárja a félelem az adott pillanatban, de egyikük másnap boldogan kel fel.
A másik el van veszve.