Hallgatás

– Túl régóta hallgatok…
– Talán nincs mondanivalód.
– Én is így gondoltam, de akkor miért van bennem ez a furcsa érzés? Horpad a mellkasom valaminek a hiányától, miközben majd szétfeszítenek a gondolatok, amik nem tudnak távozni.
– Megvan a hallgatás ideje, légy türelmes.
– Talán már nincs itt az ideje, talán erre figyelmeztet ez az érzés.
– Hidd el, néha bölcsebb hallgatni. Élni kell az életet, ezt belül te is tudod, muszáj kitörni a saját gondolataid által teremtett világból!
– Ezt tudom, de a kitörésre csak a megnyilvánulás a lehetőségem. Máskülönben sűrű fekete füstként vesznek körül a saját gondolataim, és rabbá tesznek az elmém börtönében.
– Mit szeretnél?
– Nyugalmat. Minden körülöttem zajló történés felkorbácsolja a mentális tengerem, és elegem van már a hánykolódásból. Talán ha újra írnék, kihúzhatnám a dugót, és nem himbálózna a csónak tovább.
– Ez nem így működik, te is tudod. A körülötted zajló mozifilmet nem tőled függetlenül vetítik. Éppen annyira vagy néző, mint mozigépész, színész, rendező…
– Hagyjuk már ezt. Olyan zavaros az egész, nem vagyok képes befogadni.
– Nem vagy hajlandó befogadni, és ez teljesen más. Bár ez sem ok nélkül van így.
– Most cinkelsz? Veled sem muszáj beszélnem ám!
– Elmegyek, ha szeretnéd…
– Ne! Most jól esik beszélni valakivel, aki megért.
– Ha tovább cinkelhetlek, nekem is jólesne olyasvalakivel beszélni.
– Jól van, tudod milyen vagyok. Néha önkéntelenül is bezárom a kapukat, és szenvedek kicsit a saját nyomoromban.
– Rossz szokás, bár megvan a helye ennek is.
– Hogy tudsz így hozzáállni mindenhez? Nekem valahogy ez nem megy.
– Mert ember vagy. Emberként az a dolgod, hogy mindazt, ami létrejön benned, valósággal átéld. Én csak közvetve élem át, de te teljes testeddel benne vagy. Valahol vágyom a helyedre.
– Ezt nehéz elhinnem. Mi van, ha annyi fájdalom vár rád, amit elképzelni sem tudsz?
– Annyi fájdalmat átéltem már, amit elképzelni sem tudsz. Mindegyikért hálás vagyok. Többet tudok az emberi szenvedésről, mint bárki az univerzumban. De ez csak attól szenvedés, hogy a valóság szögesdrótjába zárva éled át. Az én szemszögemből mindezek csupán tapasztalások. Lehetőségek, hogy valódi lényem jellemét átszűrjem a fátylon, és engedjem neki méltósággal átélni mindazt, amit szeretne.
– Mit jelent az, hogy közvetve éled át? Arra gondolsz, hogy elmesélem neked?
– Majdnem. Az én szemszögemből kicsit olyan ez, mint mikor te a kedvenc regényedet olvasod. Vannak olyan önfeledt pillanatai, mikor szinte egyé válsz a hősöddel, szinte érzed a fájdalmát, az örömét, együtt sírsz vele, ha szomorú, és felnevetsz, mikor jó kedve van. De nem valóságos, amit átélsz, csupán kiterjeszted a valóságod határait, és beleképzeled magad egy másik személy történéseibe.
– Értem. És teszed ezt ugyanolyan céllal, mint amiért én is olvasok?
– Nem egészen. A célom egyelőre nem érdekes. Nekem van ráhatásom a „szereplőm” cselekményére, te csak passzív beleélésre vagy képes olvasás közben.
– Ezt értem, de nehéz elképzelni.
– Olvastad a Végtelen történet című könyvet?
– Láttam a filmet.
– Nagyjából így kell elképzelni, bár azért sokkal bonyolultabb. Nekem nincs könyv a kezemben. De az én „helyemről” – még ha ez teljesen fals megközelítés is – olyasmi hozzád jönni, mint a Bastiannak Atréyu-hoz.
– Továbbra sem értem, miért teszed, bár örülök, hogy így van.
– Tudom, hogy még nem érted. De mi ketten nem idegenek vagyunk egymásnak, te valójában egy vagy velem, vagy még inkább egy részem vagy.
– És most ezzel mit kezdjek?
– Egyelőre semmit. Szükséged van a velem való találkozásra a te létsíkodban, ahogy nekem is. Ez a fajta áthidalása a világainknak szükséges, nem csupán kettőnk szempontjából.
– Húha. Valami világmegváltás fog következni?
– A szarkazmus nem a legszerethetőbb megnyilvánulásod, ráadásul nincs is igazad. De elnézem neked, mert még nem tudsz értelmezni bizonyos dolgokat. De a világ nem szorul megmentésre, a világ pont olyan, amilyennek lennie kell.
– Jó, hagyjuk. Mégis érdekelne, hogy merre tovább? Még mindig nem tudom, mit tegyek, ha elegem van a hallgatásból?
– Ha valamiből eleged van, az mindig jelzés értékű. Ki kell derítened, miből táplálkozik ez, miért nem érzed a helyeden magadat. De erre nem vagy képes a bazári zsivajban. Csendre van szükséged, hogy befelé fordulhass.
– Ezt ismerem. Minden spirituális elme ezt ajánlja.
– De tévesen értelmezik. Csodát várnak. Nincs szükséged csodára. Csendre van szükséged.
– Mégis hogy a túróban találjak csendet ebben a hangzavarban?
– Kapcsold ki a TV-t, a rádiót, tedd le a könyvedet, ne találkozz egy ideig senkivel, csak akivel muszáj.
– És mi a fenét csináljak?
– Semmit. Semmi tudatosat. Csak így találkozhatsz önmagaddal. Tedd a szükséges dolgaidat, s ha szabad perceid vannak, ülj le egy sarokba, és figyelj. Magadra, arra, hogy jelen vagy. Tudni fogod, hogy mikor következik a visszatérés ideje a hangzavarba.
– Misztikusan hangzik…
– Nem az. Nálad semmi sem az. Emberként vállaltad, hogy a misztikumtól tartózkodsz, és bár ezt sem látod még be, óriási könnyítés ez.
– Fogunk még találkozni?
– Egészen biztosan, így van rendjén. Amint itt van az ideje, jövök még.
– Köszönöm. Jó veled beszélgetni. Várni foglak!
– Mindig melletted vagyok, nem tudok elszakadni tőled, így sosem kell egyedül érezned magad. De néha – mint anya a gyermekének, mikor iskolába megy – el kell engednem a kezed. Később aztán megvitathatjuk, mik értek téged, és minek a feldolgozásával nem boldogultál.
– Hálás vagyok!
– Én tartozom hálával! Vigyázz magadra!