Az alábbi jegyzet egy kivonata a közösségi portálon megjelentetett, és első szándékból kifejezetten néhány ismerősömnek szóló jegyzetből. Töröltem belőle a személyes részeket, de meghagytam a maradékot pontosan abban a felfokozott hangnemben, amiben megszületett, mert akárhányszor elolvastam utólag, az egyik legőszintébb posztomat fedeztem fel benne.
Rengeteg beszélgetésem volt az elmúlt egy hétben, mégsem éreztem talán soha ilyen egyedül magam. Ez köszönhető talán javarészt a billentyűzet püföléséből eredő illúziónak, ami elhitette velem, hogy létezem, hogy valós kapcsolatokat ápolok, miközben a lelki mélységeim megélésén kattant a zár. Én tehetek róla, az én hibám, nehezen tudtam értelmezni a kapcsolattartásnak ezt a manapság merőben elterjedt válfaját, időbe telt, mire a helyére pakoltam. Most jobban érzem magam miatta. Ezt többeknek meg is fogalmaztam, hogy egyszerűen olyan szinten személytelen a chat, mintha megpróbálnék tangózni egy tábortűz füstjével. Olyan, mintha ott lenne, de amint megpróbálom megtapintani, tovaszáll. A magamfajta régimódi léleknek pedig égető szüksége van a közelségre, a jelen-létre, ami talán annak köszönhető, hogy nem itt nevelkedtem a közösségi oldalak úttalan útjain. Én a barátaimmal minden este kinn ültem az utca végében, és órákig beszélgettünk, anélkül, hogy belegondoltunk volna, hogy valaha létezni fog majd okostelefon. Nem baj, hogy ma már van, én is élvezem minden előnyét, de a dolgokhoz való hozzáállásom sajnos egészen más alapokon nyugszik.
