Szívük dobbanása úgy sír fel nekem
Mintha még mindig itt lennének velem
Fakó festményen kietlen táj ragyog
Nélkülük önmagam töredéke vagyok
Rég volt, hogy lakásom otthonuknak hívták
Saját harcuk ők is, bizton megvívták
Mint levelek a fáról ősznek idején
Úgy váltak el tőlem életük elején
Időről időre részeimmé lesznek
Semmi nem változott, éppen úgy tesznek
Aztán átéljük megint az elválást
Hangtalan kiáltjuk égbe a megbánást
Egyedül ülök az autóban ismét
Apró kis kezek ráznak egy intést
Mosolygok rájuk, s mosolyognak ők is
De a mosoly mögött megkarcol egy tövis
Egy család belőlünk soha nem lehet már
Így hozta az élet, tán búsulni is kár
Mégis néha elfog egy élettelen érzés
Behegedhet-e a seb, eláll-e a vérzés?
Vándorok vagyunk, s baktatunk serényen
Bármit ad a sors, mi meghajlunk szerényen
Hazafelé tartunk, legbelül mind sejtjük
Fájdalmunkat gondosan bús szívünkbe rejtjük