Harmatos illat a bőröm alá nyúl,
hullik a fáról az őszi levél,
szárnyal az élet, mint a madár, úgy
röppen a végtelen őre felé.
Halkan a szívbe egy érzelem úszik,
szisszen a fülbe a gondolatom,
mint a borostyán ahogy elkúszik,
hangtalan osonnak az évszakok.
Gondos a gazda, a nyár elejétől
rendezi lelkesen udvarait,
gördül a vízcsepp fejtetejéről,
lágy pihenőről álmodozik.
Fordul a kocka, a munka gyümölcse
a hűvös időkre feltornyosul,
hogy a zord estéken farkas üvöltse
az égbe, hogy minden jól alakult.
Metszi a szél a sok zúzmarás ágat,
látszik a hangom az orrom előtt,
szent takaró fedi immár a tájat,
s visszakönyörgöm az őszi esőt.
De lám odakinn a latyaknak a szélén
bújik a földből a zöld ereje,
hogyha elég fény éri, a végén
virágos illatú mező lehet.
Körbeszalad hát folyton az élet,
hiába várom, nem állhat meg,
mindent mi jó volt, s az összes szépet
rohanvást kellett átélnem.