Kábán tekintett körbe a szobában. Látása még homályos volt, mint egy kiadós berúgás utáni másnapon, mikor az ember fejét még hasogatja a folyadékhiány, a nyelve, mint a sajtreszelő, emlékezete pedig erősen hiányos. Nem érzett fájdalmat, pedig körülnézve mindenfelé vért látott. „Álmodom?” Gondolatai ösztönösen megpróbálták rendezni a sorokat, miközben a fáradtság újra elnyomta.
A hajnali nap vakító fénnyel kúszott végig a szobán a redőny egyetlen résén. Ahogy ébredezni kezdett, csak arra tudott gondolni, már rég meg kellett volna javítani, de az eset óta a mindennapi dolgok szürkévé és ízetlenné váltak. Kelletlenül ült fel az ágyban, miközben harcművészeti gyorsasággal rántotta magára avítt köntösét, reggelre nyoma sem volt az esti tűz melegének. A tavaszi nap erőtlenül próbált besegíteni a komfortérzet elérésébe, de hiába az ablaknyitás, a hajnali fagy frissessége nem sokat javított a hideg szoba állapotán. Bágyadtan húzta összébb köntösét és agg vénemberként kezdett csoszogni a konyha felé. Nem csinált még ilyet, rutintalan volt, bár általában mindenki csak egyszer teszi meg. A konyhapult előtt állva percekig szemlélte a kávéfőzőt. Gondolatai üresen kongtak, mozdulatai esetlennek és szándék nélkülinek tűnhettek, s a felületes szemlélő nem is állt messze az igazságtól. Hol vannak már a zsibvásárra hasonlító reggelek, mikor a gyerekek rohanó léptei között idő sem volt megtalálni önmagát a hajnali tudathasadás állapotában. Az egyedüllét felemésztette, lassan, apró falatokban elfogyasztva a valaha erős, magabiztos férfit. A napi rutin első lépésének számító frissítő elkészítése valószínűleg vakon is ment volna. Reflex-mozdulattal nyúlt a gyufáért, a parányi, piros fejű társ hangos sercegéssel rohant végig kijelölt kifutópályáján, miközben az izgalom lángba borította kemény fejét. A gáztűzhely legkisebb rózsája másodpercek óta ontotta magából keze nyomán a gyúlékony anyagot, szúrós szaggal megtöltve ébredező orrát. Hangos lobbanás kíséretében vette át a vörös lángot kékre festve a tűzhely a gyufától, miközben az elfújt fadarabból utólag felszálló füst kellemes illata kipucolta orrából a kellemetlen gázszagot. Óvatos mozdulattal a tűzkör fölé csúsztatta a kávéfőzőt, majd a lángokat takarékra állítva fejezte be az ébresztő ital elkészítésének precíz kivitelezése felé tett előkészület utolsó lépését.
– Gyerekek, készüljetek! – hangzott az ellentmondást nem tűrő férfihang. A két kis lurkó szélsebesen száguldott el mellette, a figyelem szikrájával sem tisztelve meg apjukat. Hirtelen mozdulattal utánuk kapott és mindkettőt magához húzta.
– Azt mondtam készüljetek! Anya nincs jól, ne rohangáljatok eszetlenül. Irány öltözni!
Régóta készültek már a moziba, jó ötletnek tűnt, hogy a gyerekek is élvezzenek egy közös estét és a felesége is kimozduljon a szoba depresszív félhomályából. A halva született baba óta nem találta régi önmagát. Mindig is három gyermekről álmodoztak, külön öröm volt számukra, hogy a két fiú után kislányt vártak e világra. De Istennek más tervei voltak velük, s ezt képtelen volt megemészteni. Melyik anya tudná? Mióta a kórházból hazajött, képtelen volt bármire, erőtlen volt, fáradt, enni sem akart. A férj egyedül vitte a háztartást, nevelte a két szeleburdi lurkót, dolgozott és amennyire erejéből telt, tartotta a lelket feleségében. Az egykor erős, fiatalos asszony üveges tekintettel meredt maga elé a nap jelentős részében. Senki nem tudta, hogy valaha visszatalál-e az élet ösvényére, mert melankóliája súlyos teherként feszítette a tehetetlenség fekhelyére. A mozi, a humoros animációs filmmel mindenki számára megfelelő kikapcsolódást ígért.
– Drágám, készülnöd kell. – mondta olyan lágy hangon, amire csak képes volt. Az asszony kelletlenül pislogott egyet, majd a fal felé fordulva jelezte, válaszolni sincs kedve.
– Ne csináld, megígértük nekik, megvan a jegy, azt hittem van kedved ehhez.
– Hagyj. Meg akarok halni.
– Ne mondj ilyet, két csodaszép gyermeked várja, hogy visszatérj hozzájuk, nem teheted meg velük, hogy cserbenhagyod őket. A lányod haláláért nem vagy felelős, nem tehettél semmit, de a fiaidért tehetsz! Ne taszítsd el magadtól őket! – maga sem tudta, meddig lenne ereje győzködni, hiszen tartása csak látszólagos volt, miközben ugyanúgy bántotta őt is a dolog. Szerencsére szavai halló fülekre találtak, az asszony visszafordult felé.
– Igazad van, segíts fel, tartozom nekik azzal, hogy nem hagyom el magam.
A fürdőszoba hideg volt és koszos, takarítani rég nem volt kedve, fűtéssel meg minek bajlódjon, ha a reggeli mosdás percek alatt kivitelezhető volt. A hideg félhomályban a mosdókagylót támasztva nézett üveges tekintettel a tükörbe. A vízcsapból percek óta folyt a víz feleslegesen, miközben a vizelési inger az elviselhetetlenségig feszítette hólyagját. A lábán szétáradó forró borzongás rázta fel az önkívületből, miközben erőtlenül ellépett a kosztól szürke kagylótól.
– Bassza meg! – konstatálta rezignált nyugalommal, hogy óvodás kora után sikerült újra eljutnia addig, hogy vizelettől áztatott ruhaneműtől kelljen megszabadulnia. Erőtlen mozdulattal ledobta magáról pizsamanadrágját és köntösét, majd befeküdt a kádba. A csapból először kibuggyanó hideg víz késként metszette bőrét, miközben azt érezte, talán kiszállni sem lesz ereje többé. De tudta, érezte, amit eltervezett, innen már végigcsinálja. Hosszú percek hajoltak órába, mire a víz -mely nyakig elfedte fekvő helyzetében- kihűlt annyira, hogy kellemetlen legyen a további ejtőzés. Lábujját hanyag mozdulattal fűzte át a dugóból kapaszkodóként magasodó karikán, majd kihúzva azt teret engedett a mindent elnyelő örvény kialakulásának. Eszébe jutott, a gyerekek mindig azzal játszottak, hogy menekültek a lefolyó környékéről, nehogy őket is beszippantsa az ismeretlen mélység. Mit nem adott volna érte, ha most mégis megtörténik vele.
A gyerekek feszült izgalommal fészkelődtek a hátsó ülésen, míg az autó komótos tempóval kigurult a beállóról. Fél szemmel oda-oda figyelt feleségére, aki semmiről sem tudomást véve, üveges tekintettel bámult ki az ablakon, furcsa módon így is óriási örömöt okozva gyermekeinek, a puszta jelenlétével.
– Mit is nézünk, srácok? – törte meg a monoton csendet.
– Szörny Rt! – kiabálták kánonban a gyerekek.
– Az nem lehet, hát nem fogtok félni? – huncut mosoly húzódott a szájára, miközben tudatosan cinkelte a cseppet sem elveszett gyerekeket.
– Apaaa, nem vagyunk már kicsik! – mondta az idősebbik, lenéző magabiztossággal, miközben apjára egyre kevésbé figyelve testvérét kezdte játékosan ütlegelni.
– Jól vagy drágám? – fordult oda selymesen lágy hanggal feleségéhez, aki tudomást sem vett a történtekről, ugyanazzal a nemtörődömséggel bámulta az elsuhanó dolgokat. Nem volt ereje válaszolni sem, csak oldalra biccentette a fejét, tudta, férje már azzal is beéri, hogy valamilyen reakciót kiváltott belőle.
– Hagyjátok abba, mert eldurvul a játék! – szólt hátra erélyesebben, miközben a gyermekek valóban elveszítették küzdelmük játékos jellegét. Apjuk intése azonban észrevétlen sustorgás maradt számukra, belefeledkeztek a játék nem is olyan játékos kivitelezésébe.
– Azt mondtam elég, vagy most azonnal visszafordulok! – már nem csak a tükörből kémlelte őket szigorú tekintettel, hanem hátrafordulva jobbjával próbálta elzárni egymástól a két oldalt helyet foglaló rosszaságokat. Mire újra előrenézett, későn vette észre, hogy a szembejövő, autó nem lesz képes befejezni az előzést időben. Oldalra rántotta a kormányt, szinte azonnal elveszítve uralmát a gépjármű felett, ami gyilkos sebességgel röpült le az útról, tengelye körül megfordulva bucskázva végig a szántóföldön.
Még mindig érezhetően áradt szét a szaglójáratokat megtisztító kávéillat a konyhában, miközben vizesen, törölközőbe tekerve kilépett a fürdőből. Terveinek fényben feleslegesnek tűnt elfogyasztani a reggeli gyorsítót, de mint ahogy soha, most sem tudott szabadulni a napi rutin biztonságérzetet adó követésétől. Kitöltötte magának a kis csészényi fekete mannát és azonmód, vizesen a nappaliba totyogott. Leült a kanapéra, melyet felesége még a széltől is óvott és amelyen még a két vásott kölyök sem tudott semmilyen nyomot hagyni az idők során. A falra nézett, ahol életük egyes pillanatai képekben sorakoztak, azokból az időkből, mikor még minden boldog volt. Mikor együtt voltak, mikor a felesége még életerős és vidám volt és együtt négyen átéltek valamit a megfoghatatlan csodából. Könny homályosította el szemét, amint felállva odasétált a dicsőségfalhoz, hogy leakassza kedvenc képét, melyen a gyerekekkel együtt kertészkedtek a ház előtt. Nyár volt, tisztán emlékszik, hogy a gyötrő hőséget oly sokszor elszidták aznap, de a gyerekek mégsem voltak hajthatatlanok a strand ügyében, mintha tudták volna, a kert rendezgetése örök emléket fog adni nekik. Kis lapát volt mindkettőjük kezében, katonaként szalutáltak vele a kép kedvért bohóckodva, tudomást sem véve róla, hogy apjuk szerelmes csókot nyomott közben anyjuk szájára. A képet nézve egy pillanatra boldogság töltötte meg szívét, miközben mélyen belül érezte, helyesen döntött, nélkülük semmi értelme tovább létezni. Hangos hörpintéssel hajtotta fel a kávét, míg a képet hanyag mozdulattal hajította a földre. Miközben a kiürült csészét visszavitte a konyhába, hideg borzongás töltötte el a terve beteljesítésének közelségétől. Magához vette az előzetesen gondosan megélezett kést és a nappaliba támolygott, mély elhatározással a szívében, hogy most véget vet életének.
Fehér falak között tért magához, miközben körülnézve homályos kép tárult elé. Üres kórterem vette körül, gépek csipogása hallatszott, miközben hasító fájdalmat érzet a lábában. Szólni próbált, de alig jött ki hang a torkán. Többszöri próbálkozás után végül rekedtes hangon annyit tudott kihörögni: „valaki…”
Fehér köpenyes nővér sietett be az ajtón, egyetlen kézmozdulattal nyugalomra intve a beteget, majd sietős rutinnal ellenőrizte a paramétereket.
– Hol vagyok? – kérdezte elhaló hangon.
– Kórházban. Balesetet szenvedett, de ne izguljon, túl van a nehezén! – mondta a nővér megnyugtató hangon.
Ösztönösen végigmérte saját magát, megvan-e minden testrésze, tudja-e mozgatni őket, látszólag minden rendben volt. Ekkor villantak be először képek arról, hogy kocsival mentek, hogy lesodródtak, hogy pokoli fájdalom homályosítja el a látását, tűzoltók arca, amint rángatják ki a kocsiból.
– A családom… Hol van a családom? – aggodalommal teli hangon szólt a nővérhez, aki közben infúziós tasakot cserélt az ágy mellett.
– Én úgy tudom, csak magát hozták be ide, de mindjárt jön a doktor úr, ő tud majd bővebb felvilágosítást adni. – mély szorongás lett úrrá rajta, olyasmi, amit soha nem érzett azelőtt, a percek pedig óráknak tűntek, míg végül feltűnt az ajtóban a doktor. Az orvos arca azonban mindent elárult, amint meglátta, könny szökött a szemébe.
– Örülök, hogy jobban van. Balesetet szenvedett, eltört a lába és agyrázkódása volt, de hamar rendbe fog jönni. Megvédte a légzsák. – a doki szomorúan, kimérten beszélt.
– A családom érdekel. Mi van velük? – kérdezte abban reménykedve, talán tévesen ítéli meg a doktor alig érezhető szomorúságát.
– Sajnos rajtuk nem lehetett segíteni. A felesége nem volt bekötve, az autótól távol találták meg, a gyerek pedig a helyszínen szörnyet haltak, sajnálom.
Villámcsapásként rázta meg testét a tehetetlen düh és az önpusztító harag, amivel önnön szánalmas életére tekintett. Hangosan üvöltve zokogott, miközben elcsukló, hörgő hangon csak annyit tudott kiáltani „miééért?”
Üres tekintettel ült a szoba közepén, kezében a késsel. Óhatatlanul is magyarázatot akart adni magának arra, miért lehetetlen a folytatás. Hiszen valójában már nem is élt, abban a balesetben ő éppúgy meghalt, mint az egész családja, csak a testének ezt tudomásul kellett még vennie. Ha ehhez egy kés kell, hát azt megadhatja neki. Annyi szenvedés érte a kislánya halála óta, a feleségét már a baleset előtt elveszítette lélekben, de ott, azon a balszerencsés estén végleg eltávozott mindenki, aki fontos volt neki. Sírt. Nem látványosan, ahhoz már nem volt ereje. Csak potyogtak a könnyei hangtalanul utat keresve maguknak a borostás arc mélyedéseiben. Hogyan lehet ezt a terhet feldolgozni? Hogyan lehet továbbra is talpon maradni, mikor mindent elveszítesz egyetlen perc alatt, valami vagány tinédzser miatt, aki nem vette tudomásul apuci húsz éves kocsijáról, hogy nem sportautó? Nem érkezett válasz. Oldalra pillantott a földön mellette heverő képre, a mosolygó arcokra és egy pillanatra azt képzelte, még itt vannak. Nem mentek el, kinn játszanak a kertben még mindig, bosszankodva a fagyos talaj nehéz megművelhetőségén. Veszekedve, verekedve, anyjuk intéséről tudomást sem véve. Szinte hallotta, amint önfeledten sikoltoznak, elmosódott emlékek hangjaként, tompán, élettelenül. Nem ezt érdemelték, gondolta. De vajon azt érdemlik, hogy apjuk feladja? „Miért éltem túl, ha nem azért, mert még valami dolgom van? Hogyan legyenek büszkék odaátról rám tekintve, ha az egyetlen valós dolgot, ami megmaradt utánuk – az életemet – eldobom magamtól?” Gondolatai tisztábbak és érthetőbbek voltak számára, mint bármikor az eset óta. Erőtlen kezéből kicsúszott a kés, arcát tenyerébe temetve sírt a teher miatt, melyet túl nehéznek ítélt, mégis úgy döntött viselni fogja.
Kábán tekintett körbe a szobában. Látása még homályos volt, mint egy kiadós berúgás utáni másnapon, mikor az ember fejét még hasogatja a folyadékhiány, a nyelve, mint a sajtreszelő, emlékezete pedig erősen hiányos. Nem érzett fájdalmat, pedig körülnézve mindenfelé vért látott. „Álmodom?” Gondolatai ösztönösen megpróbálták rendezni a sorokat, miközben a fáradtság újra elnyomta. Próbált fókuszálni az őt körülvevő látványra, amiből elsőre csak a csupa vörös padló vált láthatóvá. „Mi történt?” Hiába próbált mozdulni azonban, képtelen volt rá. Feje oldalra billent, s ekkor tűnt csak fel neki a kedvenc családi fotó a földön, az alakok már kivehetetlenek voltak a vértől, mely rongyosra áztatta a papírt. Kezeire nézett, mindkettő alkarján hosszanti vágás éktelenkedett, ám a vér belőlük már csak csordogált. „Hát mégis megtettem?” Hangzott el elméjében az utolsó kérdés, majd erőtlenül eldőlt, hogy az addig benne pumpáló vér körülölelve helyezze testét örök nyugalomra.