Az életünk döntések sorozata. Milyen ruhát vegyek fel reggel, mit egyek, hova menjek, ki mellett megyek el szó nélkül és mit nem mulasztok el megfigyelni. A véletlen csupán a szél, mely felduzzasztja életünk vitorláját, de a kormánynál mi ülünk. Eldönthetjük, mekkora jelentőséget tulajdonítunk mindezeknek a döntéseknek, de a tény tény marad, minden döntésünket úgy hozzuk meg, hogy pontosan tudjuk, végtelen számú kimenetele lehet annak és alig-alig van róla elképzelésünk, vajon nekünk tetsző lesz-e a folytatás.
Csukott szemmel, vakon sétálunk a sötét éjszakában, ahol minden meghozott döntés gyertyalángként pislákol előttünk. Arról sajnos nem tehet a fény parányi szikrája, hogy csupán önmagunkat és a fény forrását, a döntéseinket vagyunk hajlandóak észrevenni. Pedig hétmilliárdan bolyongunk ugyanabban a teremben, néha összeütközünk, de mi abból is csak annyit érzünk meg, valaki nekünk jött. Hamarosan már a nevére sem emlékszünk, mert ezt a döntést is meghoztuk. A magány nem létezik magányos ember nélkül. Nem létezhet, mert ha a szemünket résnyire nyitnánk a bolyongásban, ha végre meghoznánk a végső döntést, soha nem kellene magányosnak lennünk.
Nem kell mindenkit ismerni, nem is lehet. Nem kell mindenkit szeretni. Nem is lehet. De szeretni kell. Szeretni pedig csak azt tudjuk, akit észre veszünk. Aki mellett szó nélkül elsétálunk, nem kap esélyt a magány érzésének elkerülésére, ahogy mi magunk is a magányt választjuk. Mert elhisszük, hogy egyedül is boldogulunk. Döntést kell hoznunk, vakon bele kell lépnünk az ismeretlenbe. Nem nagy dolog, nap, mint nap megtesszük. Csakhogy ha szeretni vágyunk, ha elég volt a magányos bolyongásból, olyasmit kell tenni, amit még soha. El kell engedni a magunk teremtette bábukat és hagynunk kell a kis Pinokkiókat életre kelni. Önálló élettel, önálló döntésekkel, melyek lehet, hogy ránk nézve hálátlanok lesznek. Talán saját elhatározásból úgy döntenek majd, hogy nyomban elhagynak minket. De mit változtat ez önnön boldogságunkon?
Semmit. Mert a színdarab megszűnt létezni, mi pedig a rendezői széket visszatoltuk az asztal alá, hogy a magány soha többé ne törhessen ránk. Egyedül bolyongunk tovább, de már azzal a biztos tudattal, hogy előbb utóbb összeütközünk Vele.
Akkor végre szerethetünk. Végre láthatunk.