Erősnek lenni elég relatív dolog, azonban az életben maradáshoz és az épelméjűséghez elengedhetetlen dolog. Persze van az a pont, amikor úgy érezzük, már muszáj kicsit gyengének lenni, de minden alkalommal újra felvesszük a vértet és a kardot, mert igazán nincs választásunk. Az egóval vívott állandó harcban persze néha egyezséget kötünk magunkkal és miközben belül majd összeroppanunk, kifelé azért erősnek mutatjuk magunkat. Közben bármennyire is titkoljuk, hiszen kevés ember van, akit szívesen beavatunk életünk történetébe -az ilyesmit ki kell érdemelni- mégis ezekben a pillanatokban néhány, tényleg csak nagyon kevés ember észreveszi, hogy valami nem stimmel. Ők a barátaink.
Helyt állni nem igazi választás, hanem velünk született feladat és mindannyian csak reméljük, hogy eljön az életünkben az a pillanat, mikor mélyet sóhajthatunk: megérte. Én magam harmincegy évesen néha úgy érzem, egy egész élet terhét kellett már elviselnem és bizony vannak pillanatok, mikor az erőmet fogyni érzem. Ki ne érezte volna ugyanezt már életében – ha van, aki nem, akkor tegye össze a kezeit és rebegjen el egy hálaimát érte. Nem tudom, hogy mielőtt ide jöttünk, tudtuk-e mit vállalunk, de merem hinni, hogy ha tudtuk is, hogy nehéz lesz, a java azért itt szakadt a nyakunkba. Kétségbeesetten keressük a kapaszkodókat, amik átsegítenek az egyes akadályokon, miközben belül mélyen tudjuk, az igazi harcot magunkkal vívjuk. Okot keresünk a létezésünknek, hiszen a tudat, hogy mindez csupán a véletlen műve, elkeserítően mély frusztrációt és gyógyíthatatlan depressziót okozhat. Hiába tudjuk valahol legbelül, hogy az út maga a cél, vagyis a létezésünknek önmagában értelme van, mégis egyedül érezzük magunkat a legnehezebb pillanatokban.
Erősnek lenni nem lehet állandóan és főleg nem lehet egyedül. Aki tanulta a fizika alapjait, az pontosan tudja, hogy erőt kifejteni csak úgy lehet, ha valahol létrejön az ellenerő. Egyszerűbben fogalmazva csak akkor tudsz megtartani bármit, beleértve magadat is, ha van mire támaszkodni. Ha van kire támaszkodni. Bevalljuk magunknak, vagy sem, társak nélkül a konfliktusok zöme létre sem jönne, ellenben igaz társak nélkül a létrejött gondok megoldása nem egyszerű feladat. Majdnem lehetetlen. Egy szülői tanács, egy vigasztaló baráti szó, vagy egy szerelmes ölelés óriási energiákat összpontosít az univerzumból a lelkünkbe és bár igaz, hogy ez önmagában kevés a nehézségek leküzdéséhez, de nélkülük összeroppanunk a súlyuk alatt.
Nézz körül az életedben és keresd meg azt a néhány embert, aki a leggyengébb pillanatodban föléd hajol és felsegít, mert nélkülük nem vagy képes végigmenni az úton. Ez nem gyengeség, csupán engedelmes meghajlás a világegyetem törvényeinek. Ezzel persze megengeded magadnak azt a luxust, hogy esetleg tévedsz és ez a hibád fájdalmas sebeket ejt rajtad, azonban egyúttal el is ismered magadnak belül, hogy nem vagy egyedül. Mi másért kutatnánk át a lehetőségekhez mérten az univerzum minden szegletét értelmes élet után, miért imádkoznánk egy láthatatlan, megfoghatatlan Istenhez, ha nem azért, mert mélyen belül hisszük, hogy nem vagyunk egyedül? Egyáltalán miért olyan nagyon szükséges hinnünk, hogy nem vagyunk egyedül?
Azért, mert az egy és oszthatatlan teremtő, aki minden és akin kívül semmi nincs, önmagában létezik, de önmagában nem képes megtapasztalni saját létezését. Az egész létezés ezen az egy princípiumon alapul, hogy többé ne legyünk egyedül. Nézz a szemembe és lásd meg bennem önmagad, ahogy én is egy darabkámat keresem mindenkiben, akivel így, vagy úgy szemben állok az élet egy pillanatában. Nézz rám és ne keress többé hibát, ahogy én sem teszem ezt. Egy csodálatos létezőt keresek a szemedben, aki felvállalta azt a nehéz feladatot, hogy boldoggá, vagy éppen boldogtalanná teszi az életemet. Aki terheket, feladatokat gördít az utamba, aki próbára teszi az erőmet, aki lehetőséget ad, hogy helyt álljak, hogy soha többé ne kelljen egyikőnknek sem megtapasztalni a belülről marcangoló egyedüllétet, a magányt, és ha azon szerencsések közé tartozunk, akiket szorosabb kötelék fűz össze, akkor egymás támaszai lehetünk a legnehezebb időkben.
Mert erősnek lenni egy életet átjáró feladat, mely kivitelezhetetlen, ha nincs kire támaszkodni.