A lelkiismeret aranytükre

lelkiismeretSzkíta őseinknek kifinomult iránytű állt rendelkezésére a problémás kérdések megoldására. Persze sokkal kevesebb kérdést kellett feltenniük, mint amennyi minket kínoz, de ez mit sem von le értékítéleteik helyességéből. Nem bonyolult, csak befelé és lefelé. A szív az úr, az iránytűnk, melynek vezetnie kellene ebben a majdnem élhetetlenségig torzult környezetben, belenézve mindig tudjuk, mi helyes és mi helytelen. Hogy erre mi szükség van? Nem feltétlenül vannak válaszaim. De mélyen hiszem, hogy van kiút innen, én meg tudom mutatni az ajtót, aztán aki elég bátor, hogy belenézzen önmaga szemébe, az beléphet rajta.

A bibliát lehet szeretni, lehet utálni. Lehet elfogadni és lehet elutasítani. Ezer érvet vonultathatnék fel mellette is és ellene is. De ezt meghagyom a modern farizeusoknak és képmutatóknak, ezzel nem óhajtok foglalkozni. De mint a dimenziónkban megjelent művet, felhasználhatjuk. Az édenkert története, mely a földre kerülésünk mégoly torz leirata pontosan rávilágít, hogy nem csupán Isten akaratából vagyunk itt. Ha nehéz is elfogadni, a bennünk rejlő mag épp annyira tartozik isteni atyánkhoz, mint a sátánihoz. Azzal pedig, hogy utóbbit megtagadtuk, nem sokra mentünk az elmúlt évezredekben, tehát ezt talán ne fogadjuk el követendő útnak. Az ember nem eredendően rossz és nem is eredendően jó. Ezeknek a fogalmaknak nincs értelme, mert a szabad akarat törvényét írnák felül. Tekintsünk úgy erre a világra, mint egy virtuális játéktérre? Feltétlenül. De közben egy pillanatra se felejtsük el, a játék vérre megy. Persze nagyot hibázni nem lehet, mindazonáltal senki nem akar örökre itt ragadni és ha dönteni kell, azért mégiscsak vonzóbb isteni atyánk negédes kertje, ahol levegő helyett szeretetet lélegzünk be, a sátáni atyánk birodalma helyett, ami akár tetszik, akár nem, itt van a földön. De ha nem harcolhatunk ellene, akkor mit tehetünk?

Éljünk lelkiismeretesen. Ne csupán ismerjük a lelkünket, amit ez a szó sugall, de hallgassunk is rá. Belülről az igazság szavát suttogja ketrecbe zárt legbelső, örök létezőként az, aki megnyilvánulni szeretett volna ebben a létsíkban, míg kívülről a kísértés hangját ordítják zavaróan meggyőző erővel. Ez a hely egy fantasztikus kísérleti labor, ahol a dualitás alapját képezve gyúrtak össze minket az anyagiasság, egoizmus, materializmus sárjából, és lehelték belénk az igazságosság, erény, erkölcs lelkét. Nincs az a lény az univerzumban, aki ne tébolyodna meg ettől, kivéve mi. Hogy Isten élvezi-e az előadást? Ne akarjuk ítélkezni. Élvezi látni, amint napról napra túlélünk ebben a lehetetlen környezetben és beleszakad a szíve, mikor nem tudunk hazatérni hozzá. Tudta, pontosan tudta, hogy hova küld minket és tisztelettel kérek mindenkit, itt ne a mindenhatóra gondoljunk. Ugyan, ő mindenben ott van, ő az univerzumot összetartó erő, a létezés maga, ami minden pillanatban, mint folyó zubog végig életünkön. Nem, induljunk ki abból, hogy őseink, mondáink a hetedik mennyországig számoltak, ma divatosan talán a hetedik dimenziót mondanánk rá, s most nem megyünk tovább a felettünk közvetlenül álló, minket manifesztáló teremtőnél. Képzeljük el úgy, mintha a tanulás ezen fázisában le kellene csúsznunk ide az anyagba, hogy innen visszatérve már ne az eredeti helyünkre kerüljünk, hanem a következő lépcsőfokra. Egy lépés hátra, kettő előre, ez volt a terv. Kockázatos volt? Nézz körül. Szinte holtvágányra ért.

De a teremtőnk, vagy most már akkor mondjuk úgy, teremtőink pontosan tudták, minek tesznek ki minket. „Íme, én elküldelek titeket, mint juhokat a farkasok közé”, ki ne ismerné az idézetet. Csakhogy azt már kevesebben tudják, hogy ekképp folytatódik: „legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok.” Vagyis rögtön megkapjuk az útmutatásul szolgáló intést, a bennünk jin és jang-ként örvénylő kettős erőt használjuk fel! Mindent arra, amire való. A kígyó képe ráadásul bátor kapaszkodó, hiszen a legkevésbé kedvelt bibliai szereplőt tisztelhetjük benne, mégis arra buzdít minket a szentírás, tanuljuk el okosságát. Nem könnyű feladat ez, aláírom. Egy életen át őrlődni a kísértés mételyében, miközben a remélt megváltás csak nem akar jönni. Pokoli nehéz út, nem győzöm hangsúlyozni, legyen vele mindenki tisztában, elképesztő bátorság volt ezt vállalni.

Az emberiség válságát éli. Imáink mint néma visszhang konganak az ürességben, s válasz helyett csak azt kapjuk, „küzdj és bízva bízzál”. Nem hibáztatok senkit, aki többet akar ennél, aki ezzel már nem éri be. Isten sem teszi. Zokogó arcát tenyerébe temeti, midőn tehetetlenül szemléli szent szenvedésünket, pedig pontosan tudja, a kijelölt ösvény erre vezet. Hiszen éppen ő jelölte azt ki. Annyi segítséget adott, amit emberileg feldolgozni is nehéz, még azt is megtette a kellő pillanatban, hogy engedte leszületni azt a darabot magából, akiben csak ő nyilvánult meg, akiben a sátáni minőség szikrája sem volt meg. Ez volt a kiskapu a szerződésben, a Sátán itt járhat köztünk, suttoghat a fülünkbe, befolyásolhat minket, persze a szabad akarat tiszteletben tartásával, míg Isten lehetőséget kapott az általa választott pillanatban leengedni egy kapaszkodót, illetve egészen pontosan kétszer teheti ezt meg. A keresztény világ apraja nagyja most ezen minőség második eljövetelét várja. De alkalmas-e a pillanat? Vagy netán már késő is hozzá? Miben reménykedhetünk, ha a kollektív megváltás már csak délibáb a messzeségben, ha a sátáni erők munkája oly hatékonyan ment végbe az elmúlt időszakban, hogy a kollektív bűnösség alkalmasabb jelző volna ránk?

A gyümölcsök beértek. Ki ki a maga választása szerint, de lassan aratás van. És bizony a gazda szeme mindenre nyitott lesz, s csak a legszebb, legtökéletesebb gyümölcsök kerülhetnek be a mennyek országának asztalára. Akkor tehát nincs remény? De, hiszen az aratást megelőző pillanat lesz talán a legalkalmasabb a tiszta isteni minőség második megnyilvánulására. Ki tudja, így volt-e tervben? De mindenki kapni fog egy utolsó esélyt. Ha addig nem teszi meg, ott nem lesz választása, bele kell néznie önmaga szemébe. És ha nem tetszik az, amit a tükörből visszanéző arcon lát, nem lesz kit hibáztatni érte. Akkor már csak két lehetőség lesz. Elfogadni azt, amit ott lát és egy elmorzsolt könnycsepp mellett őszinte bűnbocsánatot kérni, vagy tébolyult egoizmussal darabjaira törni a tükröt. Nem lesz könnyű. Jobban járunk, ha nem várunk addig. Most is ott a lehetőség, hogy belenézzünk önmagunk szemébe, mindig ott a választás, hogy a helyesnek vélt utat járjuk.

Akkor könnyebb a vége. Akkor tágabbra nyílik a kapu előttünk.

Minden vélemény számít!