Nem tudom, a teremtésnek így kell-e működnie, vagyis egyre inkább azt hiszem hogy igen. Most azt gondolom, hogy a földi síkon nehéz konkrétumokat teremteni, bár van olyan dolog, amit konkrétan akarunk és elérünk, de ez utóbbit csak abban az esetben tudjuk megvalósítani, ha egy olyan érzelmi töltet társul mögé, amit tudatosan nem lehet mögé erőszakolni. Körülbelül úgy tudnám leírni, hogy a lelkünk vágyait ha felismerjük, tudatosítjuk (tehát nem kreálunk új vágyat tudatosan, csak felismerjük a belső késztetést) akkor tudunk hozzátársítani érzelmi telítettséget és meg tudjuk valósítani. Ez nagyon kevés esetben volt az életem során és meggyőződésem, hogy ezzel mindenki így van. Veszélyesnek is tartom a földi síkon való teremtés promótálását, mert nem érzem felkészültnek rá az embereket, szerintem kisebb léptékben kellene haladni.
Egy másik fajta teremtés, amit most csak tudattalan teremtésnek hívnék, kitűnően működik ebben a dimenzióban, de semmivel sem könnyebb, mint előbbi társa. Ebben ugyanis éppen az a nehézség, hogy tudattalan. Az egyetlen, amit tehetünk a külső tényezők alakulása érdekében, az a lelki állapotunk rendben tartása, illetve ez a fajta a teremtés folyamatosan működik, csak a rossz lelki állapot a rossz dolgokat hozza be. Szóval attól nehéz ez, hogy -bár teremtésnek hívjuk- inkább amolyan vonzás törvényének nevezném. Félrevezető a teremtés szó, mert nem tudatosan történik, a teremtés mögé pedig kikerülhetetlenül belopódzott a tudatosság jelzője, még ha kimondatlanul is. Ez a tudattalan teremtés pedig úgy működik nálam és egész biztos vagyok benne, hogy mindenkinél így van, hogy megfelelő önbizalommal felvértezve élek minden pillanatot, vagyis nem rettenek meg, ha valami (látszólag) oda nem illő dolog kerül a képbe, azt gondolom olyankor, hogy jó helyen van az, csak még nem felülről, hanem belülről látom. Mintha az idő illúziója nem horizontális, hanem vertikális lenne. Az elmúlt dolgoktól egyre elemelkedünk és a közelmúlt eseményeit egyre jobban megértjük a jelen nézőpontjából, a távoli múltból pedig már csak a jelentősebb komplexumok látszanak. Mintha az idő is tér lenne, az egyes események pedig építmények az idő terében. Eléggé elvont gondolat, no de manapság az elvont gondolatok ideje van itt. Tehát a tudattalan teremtés egyik összetevője, hogy elfogadom magaménak az összes velem történő eseményt, azaz önbizalommal élek.
A másik a szeretet. Az állandó szeretet érzése persze nem a sajátunk. Ebben a dimenzióban a helyi törvények nem teszik lehetővé, csupán néhány kiváltságos számára, akik viszont meggyőződésem, hogy fél lábbal már más létsíkon voltak/vannak. Én az egész életemet szeretetben éltem, de nem az állandó szeretet érzésében, hanem időről időre megnyilvánítva. Mintha a mi dimenziónk lenne a víz, a végtelen szeretet dimenziója pedig levegő. Mi pedig úszunk a víz alatt, még nem adatott meg a levegőn élés, bár csak levegőt lélegezve maradhatunk életben. Ezért aztán időről időre fel-felbukunk, mély levegőt szívunk és folytatjuk utunkat a víz alatt. A megfelelő pillanatban fel kell ismernünk, hogy itt az ideje a mély lélegzetnek és ha ezt rendben észre vesszük, akkor sokáig folytathatjuk az utunkat. Aztán még egy fontos összetevőt említenék meg és ez a béke. E dimenzióbeli, ha úgy tetszik emberi tulajdonságunk, hogy a szeretet nevében követünk el válogatott galádságokat. Nem mondok el valamit, mert túlságosan szeretem, hazudok neki, mert túlságosan szeretem, kiutálom/kibeszélem/stb, de csak az ő érdekben, mert szeretem. Közben észre sem vesszük, lételemünkké válik a háborgás. A béke érzete olyan fontos eleme a tudattalan teremtésnek, ami nélkül elképzelhetetlen, hogy jóra forduljanak a dolgok. Az elégedetlenség nem gátat vet a teremtés folyójának, hanem megmérgezi azt.
A teremtés folyója nem állítható meg. Mindenképpen folyik, akár örömünkre, akár bánatunkra.
A nagy „hátulütője” ennek a teremtési folyamatnak, hogy tudattalanságából kifolyólag kiszámíthatatlan. Nem vonatkozik konkrétumokra, hoz, amit hoz. És éppen emiatt gondolom azt, hogy kétszeres jelentősége van a tudattalan teremtésben az önbizalomnak. Hiszen előre nem látható dolgok számára engedjük meg, hogy hozzánk férkőzzenek, legyen az egy gondolat, vagy a gondolat fizikai manifesztációja. Előre bíznunk kell benne, hogy a megfelelő dolgok áramolnak hozzánk és utólag tudnunk kell bízni benne, hogy a megfelelő dolgok áramlottak hozzánk. A teremtési folyamat végeztével pedig (nyilvánvalóan nincs vége, itt arra gondolok, ha valami már bejött az érzékelési terembe) meg kell tanulni elégedetten hátradőlni. Nehéz dolog ez, olyasmi, amivel egész eddig nem találkoztunk, na de amíg iskolások voltunk, nap mint nap találkoztunk olyasmivel, amivel addig nem. És visszagondolva milyen könnyen vettük az akadályokat. Ez a könnyedség most azért hiányzik belőlünk, mert olyasmibe vágjuk a fejszénket, amit eleddig nem csinált előttünk senki, illetve persze sokan csinálták, de nem olyan széles körű tömegek, mint az iskolát. Körülnézve ameddig a szem ellát olyan embereket látsz, akik elvégeztek valamilyen iskolát, szemernyi kétséged sincs, hogy neked is menni fog. A szüleid számára is teljesen természetes dolog, hogy tudnak írni-olvasni, nem kételkedsz benne, hogy te is meg tudod csinálni. De még egyszerűbben a járás folyamata az első olyan dolog, amit ellesel a környezetedtől és addig nem nyugszol, míg neked is kifogástalanul nem megy. És mikor sikerül, egy új világ nyílik meg. Minden egyes tanulási lépcsőfokról a téged körülvevő világ egy újabb dimenzióját fedezed fel. Most annyival nehezebb a dolgunk, hogy kicsit egyedül vagyunk ezzel. Mi még nem láttuk a tudattalan teremtés tudatosságát (micsoda képzavar) szüleinktől, nemhogy játszi természetességgel, hanem egyáltalán.
Viszont mi vagyunk azok, akiknek már tudniuk illene, hiszen gyermekeink elvárják tőlünk, hogy a régi futóhomok óvatos taposásának tudománya helyett mutassunk nekik kiutat a kátyúból.
Fontos még a teremtés kérdéskörével kapcsolatban említést tennem a problémaként, nehézségként megélt dolgokról. Valószínűleg egyikőnk sem távol-keleti harcművész-ügynök, aki tökéletes ura érzelmeinek, így tudomásul kell vennünk és gátépítés helyett átengedni magunkon a nehézségeket is. El sem tudom mondani mennyi mindent vészeltem át úgy, hogy a napokon át történő elnyomó rettegés után azt mondtam, hogy elég volt, jöjjön az érzés, leszarok minden gondolatból-teremtési frázist és elkezdek fizikai síkon elmélkedni a lehetséges megoldásokról, még ha ezzel elvileg a problémát táplálom is. A furcsa az volt, hogy amint átengedtem magamon és nem éreztem bűntudatot amiatt, hogy megélem a félelmet, termékennyé lettem. Ezért gondolom azt, hogy olyan összetett kérdéskör a teremtésé, hogy nem is engedném „tanítani”, ezt az utat mindenkinek fel kellene fedeznie, előítéletek és előzetes információk nélkül. Mert sokszor többet árt a tudatos tudás, mint használ, hiszen könnyen félreértelmezhető.
Most ezt gyakorlom, a tudattalan teremtést és mondhatom kitűnő élmény. Le sem írom mi minden jött létre a jóvoltából, neked úgysem jelent sokat, de elhiheted, sok minden. Szóval a külső dolgok alakulnak, egyre jobban megérzem a jelen dimenziónk aspektusait és kezdem megélni őket. A belső ügy már nehezebb. Az intuíció jelentősége olyan óriási, hogy nincs akkora betűméret a wordben. De azt vettem észre, hogy az intuíciót -tévesen- csak arra használják, hogy magukhoz vonzzanak dolgokat. Ahogy láttam ez már kitűnően megy sokaknak. Amit nekem magamnak kellett felfedeznem, az az elengedés intuíciója. Eleddig bűntudatom volt minden egyes „félbehagyott” dolog miatt. A félbehagyott dolgok ugyanis elkeserítőek, frusztrálóak és akadályoznak mindenféle továbblépést akár anyagi, akár szellemi szinten. De az Isten szerelmére, nem léteznek félbehagyott dolgok! Csupán tudattalanul hallgattunk az elengedés előérzetére. Az a dolog tökéletesen betöltötte a szerepét a maga félbehagyottságában. Sokszor viszont annyira félünk a félbehagyástól, hogy tovább csinálunk olyasmit, amiből már nem tanulhatunk (legyen az egy eszme szimpátiája, egy párkapcsolat, vagy csupán egy újságcikk) és ezáltal sajnos olyan megvilágításba kerülnek dolgok, amitől akár el is veszhet az eredeti jelentése, amiért találkoztunk vele. Persze van olyan, hogy vissza-visszatérünk dolgokhoz, de bíznunk kell magunkban annyira, hogy ne gondoljuk, hogy a félbehagyott dolgot folytatjuk, hanem az ég áldja meg, egy teljesen új dologba kezdünk azáltal, hogy más információk birtokában térünk vissza hozzá. Ezt olyan nehéz volt megértenem, hogy majdnem nem sikerült 🙂
Isten én vagyok és te. És minden más körülöttük.
Szobaantennával kell műholdas adást vennünk és ez nem egyszerű feladat, de nem lehetetlen. Érzem, minden porcikámban, önnön jelenlétemet és azt, hogy valami változik. Zsigerből rezgek rá. Veled azért beszélek, hogy magammal beszéljek. Olyan pokolian nehéz észrevenni, de egyedül állok egy végtelen térben és egy torz tükörrel a kezemben beszélek folyton magamhoz, hogy végre észrevegyem ezt. Tér-idő dimenziónk nem is erre való. Elég, ha érezzük ezt, továbbmenni balgaság, sokan szaladtak bele öngyilkosságba, hogy felfoghassák a felfoghatatlant.
Az érzés számít. És hogy nincsenek szabályok. Nincs mantra, amit kötelező elmondani. Nincs ima, amit kötelező elvégezni. Nincs semmi, ami kötelező. Ha ezt megértjük, szabadok leszünk.
Szívből fogunk élni, mégpedig szeretettel és nem félelemmel. Mindegy, hogy mer-ka-ba, rózsafüzér, mise, vagy véráldozat a kényszeredett megnyilvánulása a hitünknek, mindenképpen tévúton járunk. Önnön beteljesedésünknek megvannak a maga formái, de ezek ritkán nyilvánulnak meg mások által használt rituálékban és ettől görcsössé válunk. Nem érezzük sajátunknak, de csináljuk, mert hát az üdvözüléshez -jelentsen ez bármit- csak erre vezet az út. Egy lószart! Ha hatmilliárdan élünk a földön, akkor az üdvözüléshez pontosan hatmilliárd féle út vezet. Miért szégyellném én az én utamat? Senkinek nem kell utánam csinálni, nem is szabad. Az én utam ilyen, másé meg másmilyen. Én például az esti meditációktól vártam, hogy kifordul tőle a világ a sarkaiból. Aztán meg elkezdtem nem kívánni őket. Egy idő után meg rájöttem, hogy napi 2×20 percet meditálok évek óta a magam módján, amikor reggel beutazom a munkahelyemre autóval, meg este haza. Hajnali frissesség, zeneszó, csodaszép napfelkelték (és napnyugták etse), a vezetés leköt tudatos szinten és színtiszta meditációt valósítok meg. De a beültetett dogmák alapján bennem a meditáció képe lótuszülést, füstölőt és testen kívüli élményt jelentett. Mekkora téveszme ez már? Végtelenül eltorzul minden ebben a dimenzióban azon nyomban, hogy megjelenik. Próbálj valamit elmondani egy embertársadnak és garantálom, hogy teljesen más jön ki, mire a végére érsz. Ezért is gondolom azt, hogy semmi sem lehet itt tökéletes, csupán törekedhetünk rá. És ezt illik el is fogadnunk.
A fenti gondolatmenetet folytatva jutottam arra, hogy hiába várok arra, hogy megtaláljam a tökéletesen nekem szóló közvetítést, mert ilyen nem létezik. Kerestem a tökéletesen nekem szóló vallást, de ilyen sem létezik. Mindenben találok valamit, ami nekem nem illik bele a képbe. És a nehéz út végén ott a felismerés, hogy nincs rajtam kívül senki másnak tökéletesen olyan útja, mint nekem. Az én utamon én járok egyedül. Sokak útja fut egy ideig párhuzamosan az enyémmel, számtalan helyen keresztezik egymást, de nem ugyanazok. Vannak a kereszténységnek elévülhetetlen érdemei, de már rég nem terel, hanem irányít és így mindenki elveszíti a képességet saját útjának megtalálására. Nemrég olvastam egy olyan elképzelést, hogy minden vallásnak egyesülnie kéne abból a szempontból, hogy ismerjék el egymás, a világ és maguk előtt, hogy mind ugyanahhoz az istenhez imádkoznak. Szerintem ez fontos lépés lehet, de nem a végállomás. Csupán az első lépés afelé, hogy végül beismerjék, egyikükre sincs szükség! Mert nem lehet ugyanazt az eredményt szabályokkal és szigorral elérni, amit a szívedből táplálkozó érzéssel érhetsz el, önerődből.
Szóval -bár jócskán belemélyedtem már a tárgyalt témába- visszakanyarodva a lényeghez, a belső fejlődés örök és számtalan külső állomáson megy keresztül. Én most azon a ponton vagyok, amikor ezt felismerem, de nem csak úgy tudom innentől, hanem láng-betűkkel ég bele a lelkembe. Aztán jön egy következő lépés az örök ismeretlenbe. Nem tudom, hogy végül beteljesednek-e a próféciák. Nem tudom, Isten leküldi-e azt ez embert, aki kivezet minket az önmegsemmisülés ösvényéről. Mert mindennek a személyes útnak csak akkor van értelme, ha a sok egy irányba mutató személyes út nemzeti úttá kovácsolódik, hogy a sok nemzeti út aztán globális autópályává érjen. Meggyőződésem, hogy földanya szereti az embereket. A legértékesebb részei lehetünk ennek a bolygónak, de jelenleg a legkártékonyabbak vagyunk. Meggyőződésem, hogy ha ezt mi nem ismerjük fel, akkor ő fog intézkedni, jelentsen ez bármit.
Megérdemelné már az emberiség, hogy az évezredes homályban fáklya gyulladjon.
Egészen biztosan szerepünk lesz ebben nekünk is, együtt, közösen. Epedve várom életutamnak azt az állomását, ami majd tettekre sarkall ez ügyben. Nincs már messze. Addig pedig vár ránk egy csodálatos élet, amit vétek lenne elmulasztani. Az univerzumban semmi sem felesleges. Mindennek célja és értelme van. Tegyünk róla, hogy az életünknek is legyen. Ez a legnagyobb lecke. Az élet értelmét megtalálni. Illetve felismerni, hogy mindvégig rendelkeztünk vele, csupán elfelejtettük.