Egy ideje beleestem a párkeresés csodás, mégis néha megrázkódtató folyamatába és egy beszélgetés megihletett, hogy le is írjam az ezzel kapcsolatos gondolataimat. Először is fontos lefektetni az alapokat, miszerint tökéletes ember nincs, de ez nem jelenti azt, hogy a tökéletes kapcsolat sem jöhet létre. Önismereti utat megfigyeléseim szerint nagyon kevesen járnak, inkább csak tartják magukat valakinek, egy szent és sérthetetlen jelenségnek és a párkeresés számukra abból áll, hogy megtalálják azt, aki őket maradéktalanul el tudja fogadni olyannak, amilyen. Változásra nincs hajlandóságuk, se igényük, hiszen az önnön tökéletességükbe vetett hitük oly mértékig határtalan, hogy eszükbe sem jut, talán valamit rosszul látnak.
Úgy általában az emberi kapcsolatokra igaz -nincs ez másképp a párkapcsolatokkal sem-, hogy a kölcsönös tisztelet kellene hogy az alapot jelentse. Tisztelni valakit persze értelemszerűen nem azt jelenti, hogy maradék nélkül elfogadom a másikat, hiszen akkor egy egoista bólogató-jánosokból álló társadalom épülne fel, mindenfajta fejlődés lehetőségét kizárva. A tisztelet sokkal inkább jelenti azt, hogy elfogadom a társamat olyannak, amilyen, megértem, vagy csupán tolerálom a gondolkodásmódját, azonban ha olyasmit látok rajta, ami véleményem szerint nem az ő, vagy a kapcsolat épülésére szolgál, akkor azt jelzem. Empatikusan, finoman, hiszen ostorral már nem operálhatunk, meg aztán közel sem biztos, hogy mi gondoljuk jól a dolgot. Ezzel el is érkeztünk a következő sarokponthoz, az önismeret alapszabályát át kell ültetni a párkapcsolatba is, vagyis meg kell kérdőjeleznünk mindenről a kialakult véleményünket. Nem baj az, ha szóvá teszünk valamit, de ha később látjuk, hogy nem volt igazunk, vagy van az a nézőpont, amiből a mi igazunk kétesnek tűnik, akkor ezt elismerni nem gyengeség. Ez a legerősebb, legmeghatározóbb dolog, amit csak tehetünk.
Két embernek együtt lenni nem könnyű dolog. A szerelem hűtlen társunk, hiszen még a legnagyobb odafigyeléssel is halványul az érzés az idővel, de ez nem jelenti azt, hogy jogunkban áll bántani azt, akit valaha ezer fokon égő lánggal szerettünk, mostanra viszont enyhült a lobogás. A változás törvényszerű kísérője az életünknek, így már a kapcsolat elején tudnunk kell, a szerelem virága nem fog mindig ilyen csodás pompában tündökölni, de ez nem jelenti azt, hogy akkor locsolnunk sem kell. A törődés, az odafigyelés, a kedves szavak, de még inkább a másik meghallgatása mind mind a tisztelet megnyilvánulási formái, és minden emberben ott van az a szikra, ami bármikor begyújthatja a tüzünket. Minden élet csodálatos, minden ember értékes, így hát nincs jogunk senkivel szemben az akaratunk maradéktalan érvényesítésére. A legtöbb, amit tehetünk -és ez most globálisan is érvényes-, hogy úgy éljük a mindennapjainkat, hogy tudomásul vesszük a körülöttünk levők létjogosultságát, gondolatait, érzéseit, még ha azok idegenek is tőlünk az adott helyzetben.
Együtt lenni nem könnyű dolog. De nem is olyan nehéz. Ha ott állsz vele szemben és a szemébe nézve úgy érzed, otthon vagy, akkor ne keress tovább. Tegyél meg mindent, hogy melletted szeretve érezze magát a másik és bármilyen hihetetlen, de ha így teszel, akkor sem leszel elkeseredve, ha végül nem lel viszonzásra ez a nemes hozzáállás. Hiszen a szeretet éppen az a dolog, amiből nem tudsz túl sokat adni, sosem fogy el és sosem felesleges.
Tisztelni és szeretni, lehet-e ennél szebb dolgot elérni az életben?