Na ebbe aztán jól belekezdtem… Előre szólok, a szokásos agycunami várható, öveket becsatolni, de a végén attól tartok el fog maradni a már-már elmaradhatatlan végkövetkeztetés, a regény végi katarzis, a mondat végi pont. Talán nem is létezik ilyesmi, hiszen magam is vérmesen hangsúlyozom, hogy az élet értelmét keresni értelmetlen, hiszen a létezés maga a cél. Az úton lenni a legnagyobb kincs, mégis felajzott íjként várjuk, hogy valaki végre kimondja a varázsszót, amire elernyedhetünk, a nyíl pedig célba ér. Ehelyett fáradt arccal állunk, remeg a kezünk, izzadtságcsepp gördül le a homlokunkon, már alig bírjuk tartani, de a kulcsszó csak nem érkezik. Mi az élet értelme? Még mindig nem tudjuk.
Arról többször beszéltem már, hogy a létezésbe bele van kódolva az elmúlás, ergo bármilyen célt találjunk is, csak idő kérdése, hogy fakuljon. Ma még mi vagyunk a világ legünnepeltebb sztárjai, holnap senki nem emlékszik ránk. Ma még barátok százai vesznek körül, holnapra egyedül sétálunk a hídon át és senki nem fut utánunk, hogy belevigyen valami értelmetlennek tűnő bolondságba. Ma még a kezünkben ringatjuk gyermekünket, holnapra már zsebpénzért könyörög és cikinek gondol minket a barátai előtt. Ma még tiszta szívvel szeretünk, holnapra pedig összenéz két üres tekintet és mindhiába keresik a válaszokat egymás lelkének tükrében. Elmúlás. Talán ideje megbarátkozni vele, mert úgy tűnik, kikerülhetetlen velejárója az életnek. Ami egyszer éppúgy elmúlik, mint minden más is körülöttünk.
Bármennyire keresnénk is a magunk válaszát, nehezen találjuk meg. Idővel kénytelenek vagyunk túl gondolkodni ennek a létezésnek a határain, hiszen idővel belefáradunk az újabb célok felállításába, idővel elfásulunk a vágyak üldözésének hiábavalóságába. Értelme csak úgy lehet mindennek, ha egy kis képzeletbeli úti-tarisznyába pakoljuk bele a boldogság illékony pillanatait és ebből az álomból felébredve rájövünk, mindennek oka volt és semmi sem volt hiába. Hogy mit pakolunk bele, eldönthetjük magunk. Van aki tiszteletreméltó karriert hoz létre, van aki elképesztő tudást halmoz fel és van, aki egy csodás családot hoz létre. Kinek a pap, kinek a papné. Talán elfogadható összetevői az úton való -céltalannak tűnő- sétálásnak a véletlennek csúfolt akadályok, vagy segítségek, éppen úgy, ahogy a döntéseink alapját képező útelágazások. Ami biztos, hogy mindannyian ugyanonnan indulunk és elismerjük vagy sem, mind ugyanoda is érkezünk meg. A sakkjátszma végén a gyalog és a király is ugyanabba a dobozba kerül vissza.
Mindezek persze olcsó vigasznak tűnnek a reménytelenség mételye által mardosott léleknek, de kiindulópontnak nem rossz. Azonban egy adott pillanatban kénytelenek vagyunk megállni és körülnézni, amit eddig tettünk, számunkra értelmesnek tűnik-e, és amit tenni szándékozunk, hova vezet minket. Számvetés, mely féket jelent az önfeledt boldogságban és reményt az elhagyatott pillanatokban. Reményt, hiszen bármilyen vacakul is érezzük magunkat, tudjuk, hogy előbb-utóbb elmúlik a mázsás súly. Állítólag mikor Buddhát megkérdezték, össze tudja-e foglalni egy mondatban a bölcsességét, csupán ennyit mondott: „nem lesz mindig így”. Mélyen egyetértek vele. Jobbára elképzelések nélkül sodródunk az árral, ritka az a céltudatos ember, aki előre el tudja dönteni, mit szeretne, majd el is éri, sőt, mikor elérte, maradéktalan boldogság-érzés keríti hatalmába. Ritka, mert a döntéseink mindegyikét úgy kell meghoznunk, hogy azok kimenetele legkevesebb kétes.
Mégis van valami, amiről korábban már beszéltem és egyszerre jelenti az életünk akadályát, valamint az azon minket átsegítő lökést: az emberi kapcsolataink. Aki ismer, tudja, hogy valahol mélyen megingathatatlanul hiszek a szerelemben, ami számomra egy csodás folyó áramlását jelenti a lelkem legmélyéről valamilyen irányba. Szülőként a gyermek felé, szeretőként a múzsa felé, természetbarátként a környezet felé, vagy emberként a létezés felé. A boldogság kulcsa meglátásom szerint a bennünk gyökerező és kitörni vágyó szerelemben rejlik, ha elfojtjuk, a depresszió mocsara ölel körbe, ha viszont szabadon engedjük, az élet értelmét nem keressük tovább. A szeretet csodás dolog, lehetetlen elvárni, működése egészen más alapokon nyugszik. Tudatosan csak egy dolgot tehetünk vele, adjuk. Korábban már rávilágítottam, hogy a létezésen túli létezés majdhogynem biztosra vehető, így fel is merül a kérdés, ha van valami, ami ennél több, lehetséges-e, hogy ott a szeretet érzése mindent átitat, áramlik, forog, mint valami perpetuum mobile táplálja a lelkeket? Lehetséges-e, hogy a mennyország-mítoszok valami ilyesféle hozott élményből táplálkoznak? És ha így van, lehetséges-e, hogy mikor itt és most szeretünk, csupán megnyitunk egy csapot, ami lehetővé teszi, hogy rajtunk keresztül áramolva eljusson másokhoz?
Nincs válasz. Nincs végkövetkeztetés. Nincs pont a mondat végén. Csak a létezés van, ami megkérdőjelezhetetlenül átitatja minden porcikánkat most, ebben a pillanatban is. Hogy mi az értelme? Nem tudjuk. De a tarisznyánk megtelik így is, úgy is. Öleld magadhoz a szerelmedet, tölts egy pohár bort, kapcsold le a lámpákat, tedd be a kedvenc zenédet, hunyd be a szemed és meglátod, amit a mindennapok vak rohanásában elmulasztasz.
Ennél többet nem tehetsz.