Önmagam meghatározásában mióta az eszemet tudom, előkelő helyen szerepelnek a gyerekek, és az apaság, mint megfoghatatlan fogalom. Számomra legalábbis megfoghatatlan, mert bár a konkrét apaság rengeteg felelősséggel jár, a napi, rutinszerű mozdulatokba pedig korlátként kapaszkodunk, mert félünk, mégis a meghatározása olyan szerteágazó, hogy bátran állítom, nehezen megfogható. Tele van félelemmel, hogy rosszul csináljuk, hogy elbukunk, és ezzel már nem csupán önmagunk, de egy másik emberi lény életét is tönkretesszük, ugyanakkor nincs belőle kihátrálás. De az apaságnak van egy globálisabb aspektusa is, hiszen egy kicsit apja vagyok minden gyermeknek, akivel találkozom, ha csupán egy mondatot, egy mozdulatot, de valamit én teszek hozzá az életéhez, valamit tőlem tanul meg. És ha már itt tartunk, minden embernek, akivel találkozom, szintén apja vagyok egy kicsit. Bonyolult ügy, de csodálatos is egyben.
Az apaság materiális oldalán túl, miszerint az adott kor élelemszerzési stratégiájából ki kell hasítani egy biztonságot adó szeletet, van egy spirituális oldala is. Egyetlen szóval: a példamutatás. Mikor a gyermekeim eltávolodtak tőlem fizikailag, nagyon sokat vívódtam. Milyen lehetőségem lesz részt vállalni az életükből, miként tudom nekik megmutatni, mit gondolok én az élet nevű játékról, és arról, hogy szerintem hogyan érdemes játszani. Hiszen mint az oktatás bármely területén, a kimondott szavak üresen visszhangoznak a tétlenség üres szobájában. Az idő múlásával azonban felismertem, éppen ez az elszakadás tanította meg nekem, mit jelent valójában az apaság, és miként értelmezhető egy életfilozófia részeként.
Nem vagyok vak, és nem is csukott szemmel járok, vagyis látom, hogy egy érett férfinak meglehetős nehézséget jelent általában egy karon ülőhöz türelemmel fordulni. Nyilván ebben benne van az is, hogy míg az anya alaposan felkészül a fogadására, férfitársaim javarésze a kilenc hónapnyi előkészítő „oktatást” végigblicceli azzal, hogy majd lesz valahogy. Így aztán megszületik a csöppség anélkül, hogy tudatában lennénk, ki is ő valójában, miért éppen hozzánk érkezett, vagy hogy milyen sokszínű segítséget kell neki adnunk, hogy emberré cseperedjen. Helyette azt látják benne az egéz napi mentális, vagy fizikai kihívások után, hogy le kell ülni mellé, és sír. Felveszem, és sír. Adok neki kisautót, a szájába veszi, könyékig nyálas lesz, majd sír. Ha ennyit lát valaki szegény gyermekből, valóban türelmetlenné válik, és morcosan megjegyzi a feleségének, hogy majd ha tanulni kell vele, akkor számíthatsz rám, és átvált túlélő üzemmódba. Nyilván sarkítok, de remélem mindenki érti a lényeget.
Egy gyermek életének minden fázisa kihívásokat rejt, és mindegyikben kell, hogy része legyen az apának. Kezdve a pocakban eltöltött időszaktól, egészen a halál pillanatáig. Abban a nyáladzó csecsemőben ugyanis ott rejtőzik egy csodálatos emberélet, egy érték, egy szobor a kősziklában. A mi felelősségünk, hogy segítsük őt azzá válni, amire rendeltetett. Ha nem mutatunk türelmet neki egészen pici korában, azzal letéteményezzük, hogy – bár előzetesen fogadtuk, hogy mindig mellette leszünk – azért vannak kivételek. Ne legyenek. Ha nehéz meglátni az élet bármely teremtményében a szépséget, ha türelmetlenül, hányavetin, oda nem figyelve végezzük el egy nap a munkánkat, az rossz előjel az apaság előtt. Olyan tágra kell nyitni a szemünket gyermekünket nézve, hogy megláthassuk mindazt a csodát, ami belőle fakad, és meghalljuk azt a fülbemászó szonátát a sírásában, amivel könyörög nekünk, hogy segítsük őt.
Ő ugyanis nem egy rabszolga, aki azért született, hogy mi uralkodjunk rajta. Kell terelni, kell utat mutatni, de nem szabad uralkodni. Ő egy tőlünk független létező, egészen pici korától önálló gondolatokkal, önálló életúttal, aki megérdemli, hogy tapasztaljon. A mi dolgunk, hogy a testi épségét megóvva szavatoljuk neki a hibákkal teletűzdelt tapasztalás szeretettel átitatott támogatását. Minden impulzus, ami éri őt, hatással van rá. Ezért különösen fontos, hogy legkisebb korától kezdve is igyekezzünk mindig türelemmel, megértéssel fordulni felé, mert tükörként fog reflektálni minden megnyilvánulásunkra. Ezért is kezdtem azzal, hogy van az apaságnak egy globális aspektusa, hiszen ez semmiben nem különbözik az emberi kapcsolatainktól, ahol a bölcsességünk nyugalma kell, hogy példamutatással tanítson meg másokat arra, amit mi gondolunk, ahogy mi tekintünk a világra. És éppen úgy, ahogy gyermekünket, embertársainkat is el kell fogadnunk tőlünk függetlennek, önálló véleménnyel, egyedi akarattal, amire adott esetben nincs ráhatásunk.
Az apaság sok minden. Barátság, hiszen csak egy baráttal lehetünk olyan elfogadók és türelmesek, mint gyermekünkkel kellene. Tanítás, hiszen éppen azért választott minket az a lélek, aki most gyermekként mellettünk van, mert a mi leckénket szeretné megtanulni. Gondoskodás mindaddig, míg át nem adtunk mindent, amitől emberré válhat, és végül gyermekünkből társunkká lesz. Apává lenni pedig gyermek nélkül is lehet, hiszen a szép ebben éppen az, hogy akként fogjuk gyermekünket nevelni, amiként addig éltük életünket. Ezt jelenti a példamutatás, hiszen minden pillanatában, mikor minket lát, tanul, elles, utánoz, és önmaga meghatározásában karakteres szerepet fogunk játszani, akkor is, ha közben megállás nélkül próbáljuk szavakkal tanítani.
Nemes dolog apának lenni, és időbe telt, míg megtanultam, attól, hogy fizikailag eltávolodtam a gyermekeimtől, ugyanúgy szerethetjük egymást, és ugyanúgy tanulhatunk egymástól. A távolság csupán megmutatta azt, hogy ők tényleg önálló létezők, akik nem attól fognak szeretni, ha magamhoz láncolva, uralkodva rajtuk vagyok jelen az életükben. Sokkal inkább azért szeretnek, aki vagyok.
És én is azért szeretem őket!