– Elmúlt a fájdalom?
– De rég nem jártál itt… Üdv újra a nihilben!
– Jól van, a cinizmusod a régi, értékelem, hogy vannak dolgok, amik nem változnak.
– Jó is az állandóság, mi?
– Vannak szépségei, de ha olyan jó lenne, mint gondolod, akkor úgy lenne.
– Ja persze, el is felejtettem, hogy ez a sok szenvedés éppen értem van. Mint az alkohol az alkoholistáért…
– Érdekes, hogy mennyire egyoldalú tudsz lenni a történések – és direkt előjel nélkül használom a szót – megítélésében. Persze csak addig, míg kiduzzogod magad, mert azért belül tudod, hogy igazam van.
– Mit tegyek? Kevés pozitív impulzus ér.
– Szerinted. Én viszont napról napra látom azt a sok csodát, ami veled történik. Hihetetlen, mennyire értékes az, amit napról napra csinálsz, kár, hogy te vak vagy rá. Még mindig a magánytól szenvedsz?
– Még csak azt sem mondanám. Tudom, hogy most annak van itt az ideje. Inkább a sok érzelem miatt vagyok feszült, amit nem tudok kiadni magamból.
– Ilyenkor szoktál írni…
– Érdekes elgondolás, egészen kifejlődött a humorérzéked.
– Te folyvást attól szenvedsz, hogy úgy érzed, ha az egész világ befogadná a szeretetedet, akkor is csak gyűlne benned. De ha jól sejtem, nem is a világ a te bajod, hanem valami egészen más.
– Nagyjából helyesen látod. Szeretem a világ felé irányítani az érzelmeimet, csak nem elég. Hiányzik valami, vagy valaki, aki betölthet valami tátongó űrt bennem, ami azt sem tudom, mitől jött létre.
– Elmondom, ha szeretnéd.
– Előrébb leszünk vele?
– Az rajtad múlik. Bármit mondhatok, bármilyen célom lehet vele, te csak annyit tudsz megérteni, amennyire érett vagy a befogadására. Mondhatnám: ha megérsz, megértesz.
– Lökjed, bajom nem lehet belőle.
– Van egy pillanat az életben, mikor mindent nagyon a helyén érzel. Nem tudod megmagyarázni, mi az benned, de teljesen kitölt belülről, boldog vagy. Nagyon intenzív ennek a megélése, semmihez sem hasonlítható teljesség érzés. Nem sokan élik ezt át, mert ehhez el kell engedni az anyaghoz való ragaszkodást, a tárgyakat, amiktől függővé teszik a boldogságot. Azt a boldogságot, amit olyan mulandó fogalmakkal kevernek össze, mint a siker, vagy a gazdagság. Én önhatalmúlag isten-élménynek neveztem el, mert a fogalmaitok segítségével ennél közelebb úgysem juthatok. Aki ezt egyszer átélte, folyton erre az érzésre vágyik, és szomorúságként, magányként, depresszióként éli meg a hiányát.
– Emlékszem erre a pillanatra. De soha nem gondoltam, hogy ez hiányzik.
– Mert nem is.
– Akkor nem értelek.
– Ez az érzés egyszer jöhet el. Mint a találkozás egy rég nem látott baráttal: a találkozás pillanata egyszer van csak, bármilyen sokáig beszélgettek utána, a találkozás csak egyszer történt meg.
– Akkor végül is mire jutottunk?
– Mondd meg te!
– Ne fárassz, zagyválsz itt nekem össze-vissza, aztán meg én fejtegessem.
– Csak mondd, amit gondolsz.
– Azt gondolom, hogy a szerelem hiányzik. De az a mindkét fél számára maradéktalanul kielégítő fajta.
– És vajon miért van így?
– Nem tudom, a példádból kiindulva, talán az az érzés áll a legközelebb a… Mihez is? Isten-élmény?
– Az. És egészen közel jársz az igazsághoz. Ami benned van, arra nagy szüksége van a világnak. Neked viszont arra van szükséged, hogy egy konkrét embernek átadhasd.
– De honnan tudom, ki az az ember?
– Nem tudod. Ez a legszebb az egészben, hogy meg kell keresned.
– Tűt a szénakazalban?
– Ez a ti kerékkötőtök. A kishitűség. Minden ember zseniálisan építi fel a saját korlátait, aztán meg sírnak, hogy képtelenek a határokon túllépni.
– De most komolyan, még ha azt is hiszem, hogy megtaláltam, nem tudhatom, hogy valóban megvan-e.
– De, hidd el, mindenki tudja. Csak nincs bátorságuk lépni. Félnek, és önmaguk alulértékelése miatt oda pozicionálják magukat, ahol nincs helyük.
– Ez ismerős nekem is.
– Örülök, ha magadra ismersz. Emlékszel a legutóbbi filmre, amit néztél?
– Igen.
– A virológus fiatalember elmondta, hogy szerinte az anyatermészet a legzseniálisabb sorozat-gyilkos. De mint minden sorozat-gyilkosnak, neki is van gyengéje: az egója. Nem ér semmit a legnagyszerűbb vírus sem, ha nincs senki, aki felléphet ellene. Kell egy pandúr a játékba, és éppen ezért mindenhol nyomokat rejt el, hogy vezesse a pandúr kezét. Néha trükközik, és míg a bal kezét figyeled, a jobbal hátba vág. Ilyenkor tanulsz az esetből, és legközelebb jobban próbálsz figyelni. Az élet pont ilyen, így a párkeresés is.
– Vagyis figyelnem kéne a nyomokat?
– Persze, azt hittem, ez amúgy is értelemszerű. Minden embernek meg vannak a boldogságához szükséges csomagjai a földön, de legtöbben nem veszik a fáradtságot, hogy megtalálják, vagy még kiábrándítóbb, már megvan nekik, de észre sem veszik.
– Hát ez érdekes. Vagyis csak keressem, és előbb utóbb megtalálom?
– Pontosan. Nincs értelme az egésznek, ha nincs ott a katarzis lehetősége. De neked kell úgy döntened, hogy megkeresed.
– Azt hittem, ezt már eldöntöttem.
– Igen, mindenki azt hiszi. Mindenki fene mód meg van győződve róla, hogy ő bizony megtett mindent. Ez a másik, amiben profik vagytok. A hazudozás, a szerepjáték.
– Színház az egész világ…
– Nem kell, hogy így legyen, ti döntöttetek így.
– Tudod, hogy egyedül kevés vagyok.
– Te olyan mafla vagy! Hát ki mást tudnál megváltoztatni? Mit akarsz a többiektől? Magadban van a te világod, ott kell a változásnak elkezdődnie. Aztán, hogy a világ veled változik-e, az csak szemlélni tudod.
– És mi van a teremtéssel? Itt minden spirituálisnak mondott tanító azt szajkózza, hogy én teremtem meg a külvilágot.
– Ne vedd sértésnek, de nálatok olyanok tanítanak integrálni, akik ezzel párhozamosan még tanulják az egyszeregyet. De erről majd legközelebb beszélgessünk!
– Akkor tehát a szemem legyen nyitva a jelekre, és kövessem a szívemet, mégpedig úgy, hogy közben belül rend van, és megtalálom az utam?
– Magam sem foglalhattam volna össze ennél jobban a mai beszélgetésünket.
– Hát, akkor a viszontlátásra… vagy hallásra, vagy mi a szösz.
– Figyelj magadra, az érzéseidre, és engedd, hogy boldoggá tegyenek!
– Így lesz.
– Így legyen!