Ezúttal kis szilveszteri okoskodásra invitálok mindenkit. Mivel ez az időszaka az évnek a fogadalmaké, ami nyilvánvalóan egy érthető elégedetlenségből fakad önmagunkat illetően, az önismeretet választottam témául. Tízből tizen ugyanis tudni vélik, mit rejt a fogalom: önismeret. Mindenki azonosítja magát valamivel, gondolja magát valamilyennek, ha más nincs, akkor pedig ideálokat választ, akikhez megpróbál hasonlítani. Közben pedig meglepő magabiztossággal állítja, ismeri magát. De tényleg így lenne? Nem kellene a világnak sokkal jobb helynek lenni azáltal, hogy tudjuk, kik vagyunk? Nekem bevallom valami sántít. Ahol ennyi a tévelygő, elveszett ember, ott valami nincs rendjén. Ott valamit nem tudunk, amit tudnunk kellene. Talán nem is bonyolult, mit kellene kiderítenünk. Talán csak egyetlen kérdést kellene megválaszolni: ki vagyok én?
Karácsony
Nem szeretem az egy mondatos bölcsességeket. Sokat mondanak, mégis személytelenek maradnak. Ilyen csóka vagyok, egy kis történet, egy gondolatcsokor jobban megközelíti azt, ami a szívemben rejtezik. Most sem küldök el mindenkinek egyesével, vagy az üzenőfalon mindenkinek egyszerre egy sort, egy kívánságot, hanem megosztok veletek egy történetet, döntsétek el ti, hogy érzitek-e a mondandóját. Ezzel a történettel kívánom mindenkinek, hogy az idei kerecsen-ünnepen egy lépéssel közelebb kerüljön saját szívéhez, hogy kiengedje a világosság madarának első példányát, ami átsegít minket majd a legsötétebb órákon is. Töltse el mindőtök lelkét a remény a következő napokban, és legyetek együtt azokkal, akiket a legjobban szerettek. Szükségetek van egymásra!
Hibák
Események végtelen sora, összefüggések, vagy összefüggés nélküliség. Történetek, vagy egyetlen történet, de mindenképpen egyetlen közös pont, egyetlen eredő. Hibák, melyek akkor is ott maradnak, ha a világ összes atomja egyszerre mozdul meg, hogy eltűnjenek. Hibák, melyek mint értelmezési tartomány a létezéshez, felkínálják magukat. Tessék, válassz. Ne ellenkezz, valamelyik a részeddé válik, dönts, vagy megkapod, amit szükségesnek ítélnek. Ez az értelmetlennek tűnő szabály az, amely gúzsba köt minket. Ez a fő mozgatórugója életünknek. Vagy próbáljuk elkerülni, vagy próbáljuk kijavítani. Nincs más állapot.
A találkozás
Csak ülök némán és a távolba révedek. Írnék, de nem tudok. Gondolataim tiszták és átláthatóak, nyoma sincs már az egykori kavalkádnak, amely megnehezítette a tisztánlátást, mégis képtelen vagyok aktivitásba billenni. Csak szemlélődöm, és az egész engem körülvevő világ történéseit, mint egy time lapse videót, próbálom felfogni. Mikrótól a makróig mindent próbálok befogadni, de nem lehet. Túl gyorsan pörög. Ott egy arc, emitt egy esemény, huss, mielőtt felfoghatnám mi történt, már tovatűnt. Mert nem írok. Egyetlen eszközöm van a világ megállítására, ha megnyilvánulok benne. Egyetlen esélyem, hogy létezzem, ha nyomot hagyok. Benned, benne, vagy bárkiben. Csak egy gondolat, egy érzés, ami egyszer csak feltör életed alkonyán „emlékszel, volt az a srác, milyen jókat írt…” – s én létezővé válok. „A találkozás” bővebben
Rend
A világ rendben van. Még ha nincs is rendben igazából, akkor is rendben van. Mert nem az a rend, amit mi annak ítélünk, csak a mi mániánk, hogy magunkat helyezzük a középpontba, hogy onnan osztogassuk a parancsokat, mi hogy legyen. Naphosszat picsogunk a gumicsizmás életünket ért minden sérelem miatt, és folyton osztunk valami felsőbb hatalmat -legyen az bár a véletlen- hogy mi ezt jobban tudtuk volna. A rend, csupán létezik. Mi is miatta létezünk, mert illünk a rendbe. A renden kívül nem létezik semmi, mert a renden kívül is rend van. Ha van olyan, hogy renden kívül, akkor az a rend akaratából létezik. „Rend” bővebben