A tavaszi nap első megerősödött sugarai még épphogy csak átküzdötték magukat a park fáinak lombosodó koronáin, az első bogarak még esetlenül botladoztak ki téli rejtekükként funkcionáló kérgükből, és a levegő hideg tisztasága is még fél kézzel az elmúlt tél csendes magányába kapaszkodott, ő mégis ragaszkodott a kinn töltött néhány perchez. Hiába próbálta meg mindenki lebeszélni a megfázás veszélyével fenyegető, de annál szabadabb tevékenységről, az ebéd elköltésének szeánsza szent volt számára, és meggyőződéssel vallotta, hogy ilyenkor feltöltődik a környezet energiáival. Ha nem lettek volna azok az általa oly vehemensen ellenzett társadalmi elvárások, szíve szerint megölelt volna minden fát. Keserűen fanyar hangulattal gondolt vissza huszonéves életszemléletére, amikor még nem számított senkinek a lekicsinylő véleménye, mikor a barátaival még megmosolygott minden savanyú arcot. Mostanra ez sokat változott, pedig mindent megtett annak érdekében, hogy ne így legyen. Az érzései elől például soha nem próbált elbújni, igyekezett teljes terjedelmükben megélni őket. Hagyta, hogy hatalmába kerítse a bánat, mikor testvére alkoholproblémája először kiderült, hagyta, hogy a tehetetlen düh eluralkodjon rajta, mikor látszott, hogy csak szemlélni tudja az eseményeket, de beleszólása nincs, és hagyta a gyászt is átszűrődni lelke minden kis darabkáján, mikor végül erősebbnek bizonyult a mentális betegség, mint az általa oly erősnek gondolt és nagyra tartott öcskös.
Egy pillanatra eszébe jutott, milyen más megvilágításba kerültek a dolgok, mikor a halálos ágyán beszélgettek. Hirtelen minden meg nem beszélt probléma súlya hatalmasra dagadt, míg az ellentétek bolhává zsugorodtak. Akkor, ott tudta, hogy a halál mindent megváltoztat. Egyedül marad, és még annyi ideje sem volt, hogy legfontosabbnak gondolt ellentéteket tisztázzák egymás között. Érezte, ugyan, hogy nincs túl sok jelentősége már mindannak, csak az számított, hogy mellette volt és elkísérte azon az úton, ami minden ember számára a legnehezebb, és amely útnak utolsó lépéseit mindenkinek egyedül kell megtenni. Pokoli időszak kísérte a haláleset után, olyan üresség préselte egész nap a mellkasát, olyan fájdalom facsarta a szívét, amiről maga is úgy érezte, nem képes megbirkózni vele. Beleivódott sejtjeibe, a bőre alá kúszott az elmúlás elkerülhetetlenségének mélabús bizonyossága, és egyáltalán nem volt benne biztos, hogy bárminek van értelme, ezek után. Mielőtt azonban végképp elfordíthatta volna tekintetét, az élet mozijának vetítő vászonján szembe jött vele az úton Ő. Azonnal tudta, hogy ha a halál mindent megváltoztat, akkor a szerelem is. Tudta első pillantásra, hogy minden szenvedés, minden lecke, ami eddigi éveit megkeserítette és nehézzé tette, nem volt hiábavaló. Tudta, hogy Ő lesz az, aki az események értelmetlen kuszaságába, az elmúlt idők óceánjának haragos káoszába rendet hoz. Rendet, értelmet és boldogságot, mindazt, amiből gyerekkorától kezdve oly sok hiányt szenvedett.
A természet puszta szeretetén túl tehát nyomósabb oka is volt a festői környezetbe menekülésének, szerelme -a lány, akiért az életét is odaadta volna- vele tudta tölteni az ebédidőt. Ritkán adódott ilyen alkalom, különböző beosztásuk, és munkahelyeik viszonylagosan nagy távolsága kevés lehetőséget teremtett a közös időtöltésre. Ezúttal sem voltak óráik, hogy élvezzék egymás társaságát, de nem is volt rá szükségük, ahogy legtöbbször szavakra sem. Ültek némán egymással szemben, és érezték, mindennek van értelme. Mikor a lányra nézett, nem látott személyt, testet, vagy ruhákat. Egy jelenség volt a szeme előtt, olyan tökéletességgel megalkotva, minden ízében oly szívet melengető lágysággal megáldva, mely édesanyját juttatta eszébe. Azt a nőt, akibe életében először volt szerelmes. Nézte, a horizonttól nem túlzottan elemelkedett nap sugarai hogy járnak örömtáncot a csodás arcon, és hogy a falevelek árnyainak meghatározhatatlan vibrálása hogy húzza össze, vagy épp tágítja ki a lány pupilláit. Azok a csodás szemek, amelyekben oly sokszor elveszett már, és amelyek azonnal beavatták minden titokba, amit viselőjük rejteni kívánt. A lágy szellő végigsimította szerelme arcát, és bár közben hideg borzongást érzett végigszaladni saját hátán, a csodás arc előtt függönyként táncoló fekete hajzuhatag azonnal a feledés polcára helyezte azt.
-Szeretlek- mondta olyan ösztönösséggel, hogy maga is meglepődött saját hangjának csendet megtörő felsóhajtásán. A lány ránézett, és alig észrevehetően mosoly húzódott szája bal szegletébe, amitől azonnal hangsúlyossá vált arcán az a kis gödröcske, ami oly sok fantáziálás tárgya volt már, és amelynek jelenléte szeretetre méltóvá és egyedivé varázsolta a gyönyörű orcát. Az idő most is megállt, mint minden alkalommal, mikor egymás puszta jelenlétének némaságába belehasított az első szó. Nem tudatosan, de élvezték ezt a pár percet, amik óráknak tűntek a várakozás szerelemmel átitatott ürességében.
-Én is szeretlek- válaszolta prózai egyszerűséggel a lány, majd végigsimította szerelme fáradt arcát, amely minden teher ellenére úgy ragyogott, mint csillagok a nyári égbolt sötét sejtelmességében.
-Olyan jó lenne, ha minden így maradhatna- buggyant ki belőle az elvárásoktól mentes vágy, aminek megvalósíthatatlansága olyan hidegen metszette át elméjét, hogy szinte belesajdult. Így folytatta:
-Mármint az érzés. Jól érzem magam, és szeretném, ha mindenhova magammal vihetném ezt a felszabadultságot. Közben pedig fájdalmasan valós a tudat, hogy minden változik.- Mintha vezényszóra érkezett volna, ebben a pillanatban felharsant egy duda, ami ezúttal nem csupán használója idegeit csitította a még elviselhető mértékűre, hanem a beszélgetés mélységét is megalapozta, újabb pauzát iktatva a dialógusba.
Sajgó nehézséggel gördültek le az újabb másodpercek, ráült az elmúlás homálya a park szerény szerelmes szegletére. Valami megmagyarázhatatlan komorság surrant át egy pillanatra a lány arcán, elsimítva a gondtalanság mosolya által felrajzolt csepp gödröcskét. A fiú, mint mindig, most is azonnal megérezte a lány hangulatának elkomolyodását, így engesztelően eltűrte haját az arca elől.
-Mitől félsz?- kérdezte.
-Attól, hogy egyszer csak már nem fogsz szeretni.- mondta, miközben könny szökött a szemébe, valami megmagyarázhatatlan, áttetsző, bús hangulatú fátylat húzva szembogara elé. A fiú közelebb hajolt, arca jóformán nekisimult a lány arcának, és várt egy kicsit. A környező hangok lassan elcsendesedtek, az univerzum kegyes nyugalommal szemlélte, amint két lélek oly mértékben egymásra hangolódik, hogy szinte egyé válik. Halványan érződött a kellemes parfüm, melyet még születésnapjára vett neki, de mint minden külső érzet, lassan ez is fakulni kezdett. Nem maradt más kapaszkodó a valóság robogó buszának zajtól hangos némaságába, mint egymás lélegzetvétele. Mikor minden más fénytelenné vált, csak a lány leheletét érezte arcán, csak a szempillái szapora mozgását látta szemeivel, és csupán ajkai szomorkás húzogatásának alig észrevehető nedves sustorgását hallotta, megcsókolta. A mennyország egy szeletnyi megnyilvánulása újabb órákra feledtette el, hogy csupán percek teltek el, és a szívükben halmozódó éteri boldogság érzete szinte felemelte őket a park simogató gyepéről. Mikor beteljesedni érezték a szeretet fakó, szinte észrevehetetlenül jelen levő bugyrait, arcát lágyan elemelte a lányétól. Ajkaik mintha egymáshoz tapadtak volna, mintha érezték volna a súlyát annak, amiről a beszélgetés szólt, kétségbeesetten próbáltak együtt maradni. Nem hajolt el túl messze a lánytól, tudta, hogy amit mondani akar, megköveteli közelségét.
-Élvezted a csókomat?- kérdezte.
-Persze, hogy élveztem, micsoda kérdés ez?- értetlenkedett a lány.
-Nem érezted úgy közben, hogy jobb lenne, ha örökké tartana?
-Nem, tudom, hogy egy csók nem tart örökké, csak belesodródtam, és élveztem minden pillanatát.
-Én is.
Kis szünet után folytatta: -Nem tudom megígérni, hogy örökké szeretni foglak. Nem tudom, mert ezt senki nem tudhatja előre, és képtelen vagyok hazudni neked. De azt ígérem, hogy amíg tart, nem fog eszedbe jutni semmi más, csak belesodródunk, és élvezzük minden pillanatát. Ha pedig véget ér, mint a csók, nem azt fogjuk bánni, hogy már nem tart, hanem örülni fogunk, hogy beteljesedett. Ha szerencsések vagyunk, ez életünk végén lesz.
A lány érezte, ahogy a monológ mélysége kiszorítja szívéből a kétely legapróbb morzsáját is, és kellemesen lágy, meleg bizonyossággal tölti meg azt. Nem szóltak többet, csak ültek némán, és mindketten tudták, amit most élnek meg, az hiába kiábrándítóan mulandó, mégis örök. A lány belehajtotta fejét a fiú ölébe, és csukott szemmel várta meg, míg a hangok felerősödéséből egyértelművé nem vált, indulni kell.
A park még egy lélegzetvételnyi időre félrehajtotta fáinak ágát a nap útjából, hogy a búcsú előtti pillanatok vörös melegséggel átjárt hangulatban figyelmeztessék őket, hogy minden változik.
És minden így gyönyörű.