Mindannyian tudjuk, hogy egyszer eljön a pillanat, mikor búcsúznunk kell. Persze közel sem biztos, hogy olyan szerencsések leszünk, hogy az életünk végeztével lesz lehetőségünk rá, hogy elmondjuk a minket körülvevőknek: „nincs semmi baj, minden rendben lesz!”, és ha meg is tudjuk tenni, üresen fognak kongani szavaink az elmúlás izzadtságtól elgyötört óriásán. Hiába kell nap, mint nap elköszönnünk emberektől, társaktól, helyzetektől, belerázódni mégsem tudunk.
Címke: önismeret
Nyisd ki a szemed
Itt az ideje látni mindazt, ami körülvesz, ami te vagy, ami a valódi világod. A jelenedet lásd végre, ne azt, ami lehetne, ami talán, ami volt, ami fájt, ami bántott. A pillanatot figyeld, ami most is kitölti a tested, és létezővé varázsol az idő végtelenjében. Tudniillik nincs olyan, hogy volt, és nincs olyan, hogy lesz. Ami volt, az már benned van, ami pedig lesz… Nos az talán sosem lesz.
Önmeghatározás
Az alábbi jegyzet egy kivonata a közösségi portálon megjelentetett, és első szándékból kifejezetten néhány ismerősömnek szóló jegyzetből. Töröltem belőle a személyes részeket, de meghagytam a maradékot pontosan abban a felfokozott hangnemben, amiben megszületett, mert akárhányszor elolvastam utólag, az egyik legőszintébb posztomat fedeztem fel benne.
Rengeteg beszélgetésem volt az elmúlt egy hétben, mégsem éreztem talán soha ilyen egyedül magam. Ez köszönhető talán javarészt a billentyűzet püföléséből eredő illúziónak, ami elhitette velem, hogy létezem, hogy valós kapcsolatokat ápolok, miközben a lelki mélységeim megélésén kattant a zár. Én tehetek róla, az én hibám, nehezen tudtam értelmezni a kapcsolattartásnak ezt a manapság merőben elterjedt válfaját, időbe telt, mire a helyére pakoltam. Most jobban érzem magam miatta. Ezt többeknek meg is fogalmaztam, hogy egyszerűen olyan szinten személytelen a chat, mintha megpróbálnék tangózni egy tábortűz füstjével. Olyan, mintha ott lenne, de amint megpróbálom megtapintani, tovaszáll. A magamfajta régimódi léleknek pedig égető szüksége van a közelségre, a jelen-létre, ami talán annak köszönhető, hogy nem itt nevelkedtem a közösségi oldalak úttalan útjain. Én a barátaimmal minden este kinn ültem az utca végében, és órákig beszélgettünk, anélkül, hogy belegondoltunk volna, hogy valaha létezni fog majd okostelefon. Nem baj, hogy ma már van, én is élvezem minden előnyét, de a dolgokhoz való hozzáállásom sajnos egészen más alapokon nyugszik.
Fel kell kelni!
Néha előfordul, hogy megbotlasz. Talán el is esel. Zuhanás közben pedig ezerszer is átgondolod, vajon ezúttal mit rontottál el? Túl közel engedted, túl korán? Esetleg túl későn, vagy éppen az volt a baj, hogy meg sem tetted? De igazán nem is az számít, megtalálod-e a válaszaidat, mert zuhanás közben lehetetlen józanul gondolkodni. Meg kell várni, míg nagyot csattansz -újra- aztán a földön fekve még mindig nem kérdéseket feltenni. Mert ott sincsenek válaszok. Minden erődet bevetve fel kell tápászkodni, és elkezdeni megint egymásra pakolni a téglákat. Aztán lassan, ahogy újra felépíted önmagad, egyszer csak beléd hasít a válasz. Hogy el kellett esned, nem volt más út. Ekkor pedig hálás leszel annak, aki ellökött. Nélküle valami egészen más lennél. Sokkal kevesebb.
Néha le kell jönni a hegyszirtről, hogy meg lehessen mászni a legmagasabb csúcsát!
A semmi
Érdekes kísérletnek lettem alanya, mert most abban az állapotban vagyok, hogy egyáltalán nincs kedvem írni. Úgyhogy írok. A semmiről.
Néha vannak rossz napok. Eleinte lelkiismeret furdalásom volt miatta, mert egy magamfajta, magát viszonylag felvilágosultnak, és aránylag spirituálisnak tartott ember (fú de vonzó vagyok…) hogy jön ahhoz, hogy szar napja legyen. De aztán megszoktam, hogy néha megtörténik, és kész. Van, amikor nincs min agyalni, nem kell befelé fordulni, igazából semmit nem kell csinálni. Csak túlélni.