Mindannyian tudjuk, hogy egyszer eljön a pillanat, mikor búcsúznunk kell. Persze közel sem biztos, hogy olyan szerencsések leszünk, hogy az életünk végeztével lesz lehetőségünk rá, hogy elmondjuk a minket körülvevőknek: „nincs semmi baj, minden rendben lesz!”, és ha meg is tudjuk tenni, üresen fognak kongani szavaink az elmúlás izzadtságtól elgyötört óriásán. Hiába kell nap, mint nap elköszönnünk emberektől, társaktól, helyzetektől, belerázódni mégsem tudunk.
Talán azért van ez, mert annyi minden történik velünk a búcsú pillanatáig, hogy nehéz egyetlen mondatban összefoglalni mindazt, amit át kellene, amit át szeretnénk adni. Ezért születhetnek a halálos ágyon olyan jelentéktelennek tűnő mondatok, mint hogy „ne felejtsd el megetetni a macskát”, vagy hogy „a vízdíjat még nem fizettem be”. Vagy szakításkor a vigyázz magadra frázis, ami bántóan semmitmondó ugyan, de a pillanat röpkeségébe nem lehet ennél többet beleerőszakolni. Ami addig történt, helyettünk kellene, hogy beszéljen.
Ha biztosan tudnám, hogy mikor kell távoznom, lenne mit mondanom előtte. Most is megtehetném, de mint oly’ sok embernek, nekem sincs hozzá bátorságom. Az jut eszembe, hogy van még időm rá, vagy talán nem is olyan fontos, hogy megtegyem. Pedig csupán a bocsánatkérések egy regényt foglalnának el, mégis remegő kézzel ülnék a levél címe felett, és egyetlen szót sem lennék képes leírni. Talán nincs ennek ekkora jelentősége, mégis azt a feloldozást, amit az utolsó kenettel adtak fel valaha, úgy vágyom, mintha valóban a mennybemenetelem múlna rajta.
Isten bábjaiként persze akár okunk sem lenne szabadkozni, hiszen a sorsszerűen megkapott helyzetek helytállása mindig az adott lelki erősségünk függvénye, és ha jobban belegondolunk, minden döntésünk a meghozatala pillanatában minket átitató életbölcsességből és érettségből táplálkozik. De nem véletlen a mondás, hogy a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, engem sem vigasztal már, hogy én nem akartam rosszat.
Túl érzékeny vagyok bizonyos kérdésekben, ezt elismerem. A létezés misztériuma minden áldott nap feladatok elé állít, folyton gondolkodom, mint kezdő filozófus, hogy mi miért történik az életemben, és végül mire megyek majd vele. Jó ember vagyok? Helyesen élek? Elégedetten fogom végül eltemetni szemeim csillogó világát az örökkévalóság szemfedele alá? De ha épp nem ezek a kérdések foglalkoztatnak, akkor a kérdéseim oka nem hagy nyugodni: miért kell választ kapnom?
Volt egy pillanat az életemben, mikor fel akartam adni a keresést, mikor az egyszerűség iránti vágy olyan erős volt bennem, hogy minden béklyót le akartam dobni magamról, és csak lépdelni tovább az örök ismeretlenbe. De ha valaki megpróbálja megtagadni önmagát, olyan módon terelődik vissza az útjára, amit egy életre megemleget. Filozófiai alapvetés, hogy kétféle ember létezik: aki elvégzi a munkát, és aki learatja a babérokat, nos, ez utóbbiban sosem voltam jó, de a munkát el kell végezni. Az imáim immáron csak annak szólnak, hogy ha a létezésem okát nem is találom meg, azért a célját elérjem.
Talán egyszer lesz merszem – még időben – elbúcsúzni mindazoktól, akik szerettek, akiket én szerettem, és akiket megbántottam. Méltatlan viselkedésem magyarázata talán nemesebbé teszi majd a lelkemet, és segít feloldozást nyerni, de biztos nem lehetek a dolgomban. Talán én sem fogok többre menni, mint bárki más a halálos ágyán, és annyit mondok csak:
„szerettem volna jobb ember lenni…”