Önmagam meghatározásában mióta az eszemet tudom, előkelő helyen szerepelnek a gyerekek, és az apaság, mint megfoghatatlan fogalom. Számomra legalábbis megfoghatatlan, mert bár a konkrét apaság rengeteg felelősséggel jár, a napi, rutinszerű mozdulatokba pedig korlátként kapaszkodunk, mert félünk, mégis a meghatározása olyan szerteágazó, hogy bátran állítom, nehezen megfogható. Tele van félelemmel, hogy rosszul csináljuk, hogy elbukunk, és ezzel már nem csupán önmagunk, de egy másik emberi lény életét is tönkretesszük, ugyanakkor nincs belőle kihátrálás. De az apaságnak van egy globálisabb aspektusa is, hiszen egy kicsit apja vagyok minden gyermeknek, akivel találkozom, ha csupán egy mondatot, egy mozdulatot, de valamit én teszek hozzá az életéhez, valamit tőlem tanul meg. És ha már itt tartunk, minden embernek, akivel találkozom, szintén apja vagyok egy kicsit. Bonyolult ügy, de csodálatos is egyben.
Címke: párkapcsolat
Párkapcsolat kontra pár kapcsolat
A legnehezebb téma, amit megpróbálok kibontani, mióta írok. Nem ígérek semmit, csak amit eddig is tudtam adni, a saját véleményemet egy olyan dologról, ami nem feltétlenül könnyen emészthető, talán a torkunkon is akad, de ha mégis sikerül lenyelni, boldogabb életet nyerhetünk általa. Annyira sok a defektes kapcsolat manapság, hogy szinte természetessé vált a kompromisszumok végtelen sorával való együttélés, a hit elvesztése, hogy lehet jobb is, és a problémákra adott válasz sokszor kilép a kapcsolat kereteiből. A párkeresők pedig teniszlabdaként pattognak egyik partnertől a másikig, mert el sem tudják képzelni, hogy lehet teljes értékű szerelem egyetlen társsal is. Amit pedig nem tudunk elképzelni, az nem is tud létrejönni.
Többet érdemelsz!
Talán a legkiábrándítóbb mondat, ami elhagyhatja egy ember száját, hogy „jó nekem, mert nincs jobb”. Eleget beszéltem már az önbecsülés fontosságáról, essen most szó arról a fajta elégedetlenségről, mely üzemanyagként hajtja előre lényedet. A világ olyan, amilyen, a kapitalizmus mételye kizsákmányolóvá és igazságtalanná tette az életet, ahol felborultak az értékek, torz térkép mentén haladunk születésünktől kezdve, ahol a „vak vezet világtalant” probléma már generációk óta adagolódik cseppenként társadalmunkba. Cseppenként, mert a rendszerbe kódolt összeomlás nem tud hirtelen megvalósulni, az átmenet olyan finom, olyan leheletnyi, mint a legrészletesebb színpaletta, melyen már talán megalkotója sem tud különbséget tenni az egyes árnyalatok között.
„Szeretlek”
„Szeretlek” – a legerőteljesebb szó, ami elhagyhatja a szánkat. A végtelenségig elcsépelték már, hamis ígéretek, igaztalan gondolatok búvóhelye lett az idők során, ideje talán, hogy helyére tegyük kicsit, hiszen megérdemli ezen csöppnyi szó, hogy újra régi fényében ragyogjon. Túl könnyelműen kezelte az emberiség ahhoz képes, micsoda hatalma van, túl sokszor rejtőztek mögé mindazok a dolgok, melyeket megtenni szégyelltünk, éreztetni nem tudtunk, vagy csupán túl fáradtak voltunk bármi máshoz. Ha pedig valóban úgy gondoljuk, ahogy mondjuk, akkor is vigyázni kell, hogy csak annyiban váljon napi rutinná, amennyire azt cselekedeteink is tükrözik. Minden más esetben talmi kinccsel üzletelünk és jobb, ha nem vagyunk jelen, mikor vásárlói reklamációra kerül sor.
Boldogság
Egy életet képesek vagyunk eltölteni a boldogság keresésével, miközben észre sem vesszük, mindvégig a fejünkben felépített illúzió derengő délibábja teszi vak hajszává ezt a nemes cselekedetet. Nem szeretem az egy mondatos bölcsességeket, mert hiába igazak, ha közben nem többek, mint megforgatott útjelzőtáblák, melyek valaha a helyes irányba tereltek, most azonban csak az látszik rajtuk, minden irányban van valami, de nem tudjuk merre mi. Megkísérlek kicsit elmélyedni egy olyan érzés leírásában, melyről sem szólni, sem írni nem érdemes, mert olyan esetlen lesz, mint amikor a varázslatos naplementét kell elmagyarázni valakinek. Végül csak egy suta tájelírás lehet belőle.