Talán a legkiábrándítóbb mondat, ami elhagyhatja egy ember száját, hogy „jó nekem, mert nincs jobb”. Eleget beszéltem már az önbecsülés fontosságáról, essen most szó arról a fajta elégedetlenségről, mely üzemanyagként hajtja előre lényedet. A világ olyan, amilyen, a kapitalizmus mételye kizsákmányolóvá és igazságtalanná tette az életet, ahol felborultak az értékek, torz térkép mentén haladunk születésünktől kezdve, ahol a „vak vezet világtalant” probléma már generációk óta adagolódik cseppenként társadalmunkba. Cseppenként, mert a rendszerbe kódolt összeomlás nem tud hirtelen megvalósulni, az átmenet olyan finom, olyan leheletnyi, mint a legrészletesebb színpaletta, melyen már talán megalkotója sem tud különbséget tenni az egyes árnyalatok között.
Ebből a rémálomból egyetlen módon lehet felébredni, ki kell nyitni a szemünket. Fájdalmas élmény lesz eleinte, ahogy a valódi világ ragyogó fénye kérlelhetetlenül karcolja pupillánkat, de ez nem ok arra, hogy szundit nyomjunk. Gondolatról gondolatra haladva kell felismerni, mi teszi élhetővé számunkra ezt a csodás planétát, miként juthatunk el együtt oda, hogy soha többé ne a versenyszellem határozza meg létezésünket, hanem megtanuljuk önnön fejlődésünket mások, az egész társadalom épülésére használni. Hogy újra felfedezzük együtt, hogy boldogabb világot építhetünk, ha értékeinket megosztjuk egymással, nem a pillanatnyi haszonszerzés okán, hanem az emberiség öntudatra ébredése érdekében.
Az élet jól körülírható sémák szerint működik. Minden úgy van nagyban, ahogy kicsiben, ezért fontos először a saját életünkben megtalálni azokat a dolgokat, melyek felépíthetik számunkra az élhető mikrokörnyezetet, a boldog családot, s ha képesek vagyunk tovább lépdelni ezen az úton, akkor a boldog családok értékrendje automatikusan létrehozhat egy élhető társadalmat, ahonnan csupán egyetlen lépésre van az idilli összetartása az emberiségnek. Nem baj, ha nem látjuk a megvalósítás pontos lépéseit, a hazafele vezető utat sem kell egyben látnunk, elég mindig az előttünk levő néhány métert figyelnünk, előbb utóbb hazaérünk. Ezért sulykolom, hogy az önismeret rögös földútját nem lehet kikerülni, az autópálya felé ez az egyetlen út. Kemény harc, melyet önmagunkkal vívunk nap, mint nap, de a legkifizetődőbb küzdelem, a legnemesebb csörte ez. Olyan megpróbáltatás, mely végül mindenképpen kezünkbe adja a mesebeli vár tornyának kulcsát.
A jóra való törekvés a saját boldogságunk kristálytiszta tavának tápláló patakja. Boldogságot nem lehet kompromisszumok árán elérni, mert ha a kitűzött célodat módosítod a lehetőségeidhez igazítva, akkor valójában nem értél célt. Tudnod kell, hogy mi tesz téged egésszé, hogy mi tölti ki a szívedet a hiánytalanság masszájával és mindaddig ne állj meg, míg ezt el nem éred. Hinned kell a megvalósításában akkor is, mikor úgy tűnik, soha nem fog eljönni, mert ez fog megkülönböztetni a savanyú arcoktól, akik csukott szemmel lökdösődnek melletted céltalanul a sötét cellában. Tudnod kell, hol van az ajtó, nem keverheted össze a szomszéd cella ablakával, mert talán tágasabb, mint a tied, de te napfényre vágysz, friss levegőre, szabadságra. Nem érdemes naphosszat reszelgetni a rácsot, mely a börtönudvartól választ el, mert a célod az kell, hogy legyen, hogy éteri erőd porig rombolja a butaság és az önérdek felsőbbrendűsége által emelt falakat.
Légy elégedetlen bátran. Ne foglalkozz a hamiskásan csengő sunyi szavakkal, melyek el akarják hitetni veled, úgysem lesz jobb. A legnagyobb hiba, amit elkövethetsz, hogy a hited meginog, módosul, csorbul. Nem kell tudnod, hogyan fogod véghezvinni, csak tudd, ez a mostani egy átmeneti állapot, amit látsz, csupán egy függöny, ami mögé muszáj benézned. Talán csupán egy újabb színpad lesz ott, de nem számít, mert tudod, hogy haladsz. Nézz be a következő függöny mögé is. És az az utáni mögé is. Addig haladj előre, míg az utolsó függöny alá nyúlva meg nem érzed a kint susogó tavaszi szellő lágy simogatását, amely figyelmeztet rá, utad a végéhez közelít. Ha itt jársz, bátran megállhatsz egy pillanatra, nézz vissza, micsoda csodás utat jártál be, míg ide jutottál. Végy egy mély levegőt, járja át tüdődet az elégedettség virágos mezejének illata és tedd meg az utolsó lépést.
Talán nem fog ott ránk várni, csak egy újabb kaland. Talán ott is lesznek nehézségek, de soha többé nem fog minket akadályozni egyetlen szürke fal sem abban, hogy szabad akaratunkból azt tegyük, ami a legjobb nekünk. Ne érd be kevesebbel, fogd meg a szavaim acélpengéjét és vésd bele a csontjaidba, mindenkinek jogában áll boldognak lenni. Mindenki megérdemli, hogy emberhez méltó módon éljen. Ha elbizonytalanodsz, ne ess kétségbe, csak nézz bele a tükörbe, tűrd fel az ingujjat és olvasd, amit önmagadnak írtál oda figyelmeztetésül: többet érdemelsz!
Ne horgonyozz le olyasminél, ami nem tesz maradéktalanul boldoggá. Ha így teszel, elveszed a helyet valami igazitól, ami megtölthetné mannával katarzisra szomjas lényedet!