Magyar valóság, bulvárral vastagon eltakart realitással, statisztikákkal trükkösen előkészített választásokkal, rezsiháborúval jótékonyan lefedett meg(nem)élhetési küzdelmekkel, és a szomszédság vérbe fúló törekvései, hogy legalább odáig eljussanak, ahol mi vesztegelünk már huszonöt éve, miközben bosszankodva köpünk a földre, így nem lehet élni. Átfogó helyzetkép és a saját véleményem, rendhagyó módon inkább társadalom-, mint önkritikusan. Üdvözlet mindenkinek a valódi világban!
Sok éve már annak, hogy a „reality”, mint műfaj belopta magát a televíziózás mindennapjaiba, és a kezdeti siker töretlennek mutatkozott az azóta eltelt időben. Hogy ennek milyen szociológiai háttere van, azon lehet vitatkozni, de szerintem nem érdemes. Az eleinte vetített celeb-eknek elkeresztelt jelenségek (ők azok, akik megneszelték, hogy 15 perc hírnév mindenkinek jár, csak elfelejtették átadni a stafétát) mindennapjait bemutató insider-ek után áttevődött az irányzat súlypontja a kitalált helyzetekbe beleerőszakolt átlagemberek vergődéseit bemutató szenvedésre. Utóbbiak nyilván olcsóbbak voltak, ráadásul az egyszeri néző is sokkal inkább tudta beleképzelni magát a mesterségesen kreált helyzetekben csetlő-botló szerencsétlenek bőrébe. A felismerhetetlenségig eltorzult fejlődött műfaj alkalmazói aztán rájöttek, minél inkább válik bulvár-szemétté a műsor, annál nagyobb nézettséget fog generálni, ráadásul a profi háttérmunka eredményeképpen a tömeges felháborodást gerjesztő vulgaritás, és a nézettségi rekordokat döntő bulvár közötti hajszálvékony határt sem lépik át. Profi gépezet ez kérem szépen, melynek szerves részét képezik a javarészt egy kézben összpontosuló bulvársajtó-termékek, kereskedelmi tévék, és -rádiók, valamint az általam jóhiszeműnek gondolt szabadelvű bloggerek is (és jelenleg én magam is a részévé válok kicsit ezzel az írással).
Ezek a tények, minden másról lehet, és egy szintig szerintem érdemes is vitatkozni. Nemrégiben futótűzként terjedt egy blogger-társam felháborodott nyílt levele Kolosi Péterhez, amin a magamfajta egyszerű gondolkodó javarészt csak mosolyog, valahol mégis bosszantónak érzem a szövegben foglalt ferdítéseket, és a tény fel nem ismerését, hogy önkéntelenül is kiszolgálójává válik minden ember a gépezetnek, aki foglalkozik a dologgal. Az ugyanis nem lehet kérdés, hogy egy VV szintű, általam is csatornatölteléknek tekintett műsor nem azért kap teret, mert a kertévék tulajdonosai és műsorszerkesztői néznek minket hülyének, hanem azért, mert egy tiszteletteljes, kivételnek tekinthető bázistól eltekintve tényleg azok vagyunk. A műsort nem lenyomják a torkunkon, hanem igényeket elégítenek ki vele, mégpedig a többség igényeit. Szerény meglátásom szerint tehát az említett műfaj „fejlődési” irányvonalai a társadalom többségének tudati lejtmenetét tükrözik, és
réges-rég megtanultuk már, hogy ha nem tetszik a tükörkép, nem a reflexiót kell bántani.
Hogy egyénileg milyen eszközeink vannak tenni az ellen, ami bánt minket, meglehetősen torz képet festenek elénk. Szeretik ugyanis azt sugallni, hogy mindegy, ki mit csinál, a többség akarata úgyis elnyomja a kisebbségét. Ez valahol így is van,
vérünket adtuk egy olyan demokráciáért, ahol két hülye szava mindig többet ér, mint egy okosé.
Lehet ezt a rendszert nem szeretni, és az én generációmnak már nincsenek emlékei diktatúrákról, de érdemes körülnézni a világban, ott, ahol fentről mondják meg, hogy mi legyen lenn, nincs szabadság. A rossz hír az, hogy nálunk van, vagyis szabadon dönt úgy a többség, hogy hagyja magát az orránál fogva vezetni, és ennek a gondolkodó kisebbség az elszenvedője. A jó hír viszont az, hogy abban a szent pillanatban, mikor elérjük mentálisan visszamaradt polgártársainknál, hogy az egyéni felelősség elvét alkalmazva kezdjék el rehabilitálni halott agysejtjeiket, esélyünk van a változásra. Egyszerűbben szólva nem a szabadságot értük el sötét történelmünk bugyrain átevickélve, de felértünk egy következő lépcsőfokra.
A modern kori politikából már éppen elég bemutatót kaptunk ahhoz, hogy az egyszerű proletár is megértse,
a politikusnak nem az ország, és az abban létező nép akarata a fontos, hanem a hatalom.
Veszettül nehezen tudja megkaparintani azt, ezért aztán mindent el fog követni a megtartásáért. Nyilván hibás a rendszer már ott, hogy pénz nélkül lehetetlen felvenni a versenyt a politikai vetélytársakkal, a pénz pedig sehonnan nem jön ingyen, tehát csak a hülye hiheti azt, hogy pénzpiaci elköteleződés nélkül is lehet jelentős politikai szerephez jutni. Egy dolog változhat csupán pártonként, hogy miként kommunikálják le a belsős dolgaikat. Ebben benne van minden apró trükk, a társadalom lebutításának faék egyszerűségű eszközeivel kezdve egészen addig a sajnálatos tényig, hogy ma már nem az elért eredményekből pártigények szerint alakított statisztikákat láttatnak velünk, hanem előre kitalált, szükségesnek ítélt statisztikai adatokhoz alakítják a „valóságot”. Ezt hozta magával a modern kori demokrácia, amiben – akár akarjuk, akár nem – mi még ovisnak számítunk. Persze az említett politikai erők valahol mind ugyanabból a tálból cseresznyéznek, ráadásul sok tekintetben közösek a titkolnivalóik, vagyis vannak kérdések, amiket egyikük sem fog feszegetni soha – és szerintem ez a kisebbik baj, mert ezen titkok létezését tényleg nem nehéz látni.
A politikai hatalomszerzés – nem most fogom feltalálni a spanyol-viaszt – a tömegek mozgósításán múlik. Nem az az elenyésző számú, megfelelő értékrenddel bíró, és evégett általam életrevalónak tartott társadalmi réteg fogja a választást, és egyben valamelyik párt hatalomszerzését / -megtartását eldönteni, amelynek tagjai valódi szabadságot szeretnének, hanem ugyanaz a fogalmatlan, depressziós, a pórázért sírva könyörgő masszív embertömeg, aki esténként habzó szájjal várja a reality-drogjának napi flash-ét, hogy aztán a mindennapjai részévé téve ne a valós problémákról, társadalmi kérdésekről gondolkodjon, hanem állati ösztönök létjogosultságáról vitatkozzon (vagy rosszabb esetben arról sem). A régi uralkodói bölcsesség aktualitása megkérdőjelezhetetlen:
cirkuszt a népnek…
Ez a tömeg megelégszik azzal a gondolattal, hogy tenni úgysem tud semmit, kis ember ő ahhoz, akkor meg minek fárassza magát világmegváltó gondolatokkal. Elég neki a napi betevőért megharcolt fáradtság, másra ő már nem is vágyik. Jómagam igyekszem a politikai témáktól távol maradni, mégis úgy érzem, az önismereti gyakorlat elsajátításának sulykolásával éppen arra próbálom évek óta rávezetni az olvasóimat, hogy egyéni felelősséget kell vállalni, nem másokat kell megváltani, hanem magunkat, de ez az egyetlen út, ami a társadalom egészének megváltoztatásához vezethet. Nem a tanár fogja belenevelni a helyes értékeket a diákba, de a példamutatása – eleinte tűnjön bár hiábavalónak – döntő lehet, nem csupán a saját lelki békéje, de a hosszú távú eredmény szempontjából is. Valójában az évtizedek alatt eltorzult társadalom felemelkedéséhez éppúgy évtizedek kellenek majd, de az időtáv beláthatatlansága nem ok arra, hogy ma ne tegyünk meg egyetlen lépést sem. Bármennyire is tűnik úgy, hogy semmit nem számít egy ember változása,
valójában sokkal nagyobb hatalom van a kezünkben, mint azt sugallják.
Például a saját egyéniségünk kialakítása, az önálló véleményünk megalkotásának szabadsága, a tájékozottság a számunkra fontos kérdésekben, a lelki táplálékaink gondos megválogatása, például azáltal, hogy nem definiáljuk magunkat egyenértékűnek az ostoba tömegekkel, és megtesszük a szükséges lépéseket. Hogy ez az lesz, hogy végleg letesszük a távirányítót, vagy egyszerűen csak erősen szűrjük a ránk erőszakolt tartalmakat, és a felébredt igényünket ápolva a valódi szórakoztatás iránt csendben elfogadjuk, hogy most nincs jobb, egyéni döntés kérdése. A lényeg, hogy ne úgy tekintsük a mostani képet, mint szent, és megváltoztathatatlan valóságot, hanem mint egy vásznat, amire jelenleg egy nem túl esztétikus képet vetítenek. El kell hinnünk, hogy abban a pillanatban, hogy tömegesen kezdjük igényelni a minőségi tudati táplálékot, meg is fogjuk kapni, mert
a demokráciában mindig a nagyobb mennyiség akarata fog érvényesülni,
és ezért majd’ hatvan éve eleink még a vérüket adták a nagy medve ellenében.
Mivel a jelenlegi hatalmi berendezkedés legfontosabb eszköze, hogy mesterségesen generáljon félelmet, és maga kínáljon rá megoldást (egyetlen párt sem kivétel ez alól), ezért a legfontosabb üzenetem az, hogy ne féljetek! Ha egy társadalom egésze vágyik a létbizonytalanságtól mentes mindennapokra, akkor látnia kell azt is, hogy milyen okok vezettek valójában az élhetetlen helyzethez, tudnia kell, ő mennyiben felelős érte, és fel kell ismernie, ha a kintről várt segítség hamiskásan cseng. Ha elhitetik velünk, hogy a nehézségekért sem mi, sem a politikai rendszer nem felelős, de bezzeg a rezsi-szablyával minket kaszaboló multik nagyon is, akkor nem kell sok, hogy gyanússá váljon a helyzet. Csak sajnos mindannyian elfelejtjük, hogy
minden csepp boldogsághoz ugyanannyi csepp izzadtságra is szükség van!
Elhiszem, hogy kedves a fülünknek minden megoldás, amiben egy gyufaszálat sem kell megmozdítanunk, de nem lehetünk olyan naivak, hogy elhisszük, ennek nem lesz ára másképpen. Egy hatalmon levő réteg (pártállástól függetlenül) soha nem jótékonykodik, minden gesztusának oka van, ezt muszáj észre vennünk! Bármikor azt kapjuk, hogy erről mi nem tehetünk, majd ők megoldják helyettünk, valójában biztosan olyan – jó előre kimatekozott – kedvezményről van szó, amitől szavazatokat, és ezzel további hatalmat remélnek. Nem baj, hogy ez így van, sokat harcoltunk, hogy legalább ennyink legyen, de nem állhatunk meg itt! Nem kell messzire mennünk, hogy lássuk, vannak helyek a világban, ahol még most vívnak meg olyan harcokat, amiken mi már túl vagyunk. Ne akarjunk a fejünk főlé atyuskát, aki majd megmondja, hogy mi kell nekünk, mert ezen már túl vagyunk, hátrafelé pedig nem vezet út. Ukrajnában vér áztatja az utcákat, mert kellő ember kezdett el hasonlóan gondolkodni, és akaratukat érvényesíteni is fogják, csak idő kérdése.
A legjobb hatalmi rendszerek fennmaradása éppen abban rejlik, hogy a már nem működő módszereket új köntösbe bújtatják, és eladják a változás lehetőségétől megrészegült tömegnek.
Valószínűleg az ukrán lázongásoknak sem lesz egyelőre más eredménye, minthogy kifinomultabb módszerekkel fogják őket az orruknál fogva vezetni, de ez nem baj, ők most itt tartanak, ez az ő kihívásuk, és a magam részéről erőt és kitartást kívánok nekik a szabadság felé vezető ösvényen történő megingathatatlan meneteléshez.
Lássuk azonban be, hogy ahol mi tartunk, az a történelem távlataiból nézve egy paraszthajszálnyira van a céltól, ami azt jelenti, hogy újra finomítani kell a hatalom gyakorlóinak a módszereken, ami számomra úgy fest, az emberek egymás iránti intoleranciájának kikényszerítésében fog testet ölteni. Alapvető emberi természetünk ugyanis, hogy a saját portánk minőségének javítása helyett megelégedésünk forrásának mások kupleráját tekintjük, ez pedig olyan hullám, amire még azelőtt felült a legfelső vezetés professzionális propaganda marketing gépezete, hogy az fodrozódni kezdett volna. Azért pedig csak mi tehetünk, egyenként, önmagunkért felelősséget vállalva, hogy ez ne öltsön olyan méreteket, ahol tenyerüket dörzsölve mosolyoghatnak vezetőink, hogy önként öljük egymást (ha ugyan már nem tartunk itt).
Minden ember értékes, csak néhányan lemaradtak pár tanóráról, ezért nem látnak még tisztán. Emiatt nem szabad lenézni őket, de a véleményük erőszakkal történő megváltoztatása sem helyes út, inkább méltóságteljes példamutatással kell rávezetni őket arra, hogy maguktól változzanak, magukért (és ezzel mindannyiunkért). A helyzet nem reménytelen, ha bárki ezt állítja, csupán alapos diákként visszamondta a gondosan bemagolt hatalmi üzenetet.
A reményt nem lehet elpusztítani, csak az akaratot.
Még nem elég bölcs a társadalmunk ahhoz, hogy felismerje, nem kell egyetlen példakép mögé felsorakozni, nem kell egyetlen megváltóra várni (miért is gondolna mást, hiszen még élénken él bennünk az eleink életét meghatározó vallás, amely szerint mind bűnösök vagyunk, és a megváltást majd elhozzák nekünk). Fel kell ismernünk, hogy a magyarság egésze egy test, melynek sejtjeit alkotják az egyes emberek. A sejtek hatékony működése pedig nem térképen rajzolt határok önkényes húzogatásával dől romba, hanem a tudatok megmérgezésével. Egy irányított eszme úgy tud elburjánzani a sejtek között, mint a rák, és mire észbe kapnánk, már visszafordíthatatlan méreteket ölt. Éppúgy azonban, mint a ráknál, itt sem segít a hibás szerv kimetszése a testből, a rosszul működő sejteket vissza kell terelni a helyes útra, amihez pedig hatalmas mennyiségű ember egyéni erőfeszítéseire van szükség. A szívünk legmélyén ott lakozik még minden isteni értékünk rendje, de olyan mennyiségű hazugság rakódott már rá, hogy képtelenek vagyunk meglátni,
kézbe kell venni a szerszámokat, és alaposan kitakarítani!