Bizalom

Írni valamiről, ami megfoghatatlan, törékeny, mégis minden emberi kapcsolat éltetője és mozgatórugója, nem egyszerű feladat. Bízni márpedig meg kell tanulni, hiszen anélkül képtelenség létezni, de legalábbis a magány elleni kilátástalan harcban a bizalom elvesztése jelenti a tőrt a szívünkbe. Olyan kis pillangó a bizalom, melyet ha túl erősen szorítunk, elpusztul, de ha szétnyitjuk a tenyerünket, tovaszáll örökre. Meg kell tanulni bánni vele, ebben próbálok segíteni ezúttal.

Először is a bizalom természete olyan, mint a szereteté. Míg utóbbit elsősorban adnunk kell, és ha kapunk, azt méltósággal, megbecsüléssel fogadni, addig előbbi esetében elsősorban szintén a magunk oldalára kell fókuszálni, azaz bizalomra okot adó módon kell viselkednünk, majd a viszonzást tisztelettel megköszönni. Önnön hozzáállásunkon túl azonban tudnunk kell megbízni embertársainkban akkor is, ha erre nincs tapasztalati okunk. Az öregek úgy tartják, bizalmat csak megtartani lehet, visszaszerezni nem. Egyet kell értenem. Ha egyszer eltörik a bizalom porcelánja, nincs az a ragasztó, ami újra összeállíthatná az apró darabokat, éppen ezért nem szabad rá úgy tekinteni, mint játékra, talán a legkomolyabb dolog az emberi kapcsolatok terén. A párkapcsolatban pedig olyan, mint a mágnes: míg bízunk, vonz minket a másik fél, de ha elveszítjük a bizalmat, a pólus megfordul.

A világunk jelenleg úgy épül fel, hogy minden a visszájára van benne fordulva. Nincs ez másképp a bizalommal sem, ma úgy tekintjük, hogy először érdemes bizalmatlannak lennünk, aztán ha valaki okot ad rá, majd bízunk benne, míg éppen fordítva lenne egészséges, mindaddig bízzunk valakiben, míg méltatlanná nem válik rá. Tisztában vagyok vele, hogy a tárgyalt témák közül a bizalomé épül a leginkább egy utópikus jövőképre, ám ha bennünk nem indul el változás, akkor a világ sem fog változni. De ha mi magunk újra megtanulunk bízni, márpedig ennél egyszerűbb dolog talán nincs is a világon, akkor vaskos jutalmunk lesz. Egyrészt végérvényesen eldől, ki volt méltó a bizalmunkra (nem árulok el nagy titkot, hogy nem lesznek sokan) és kivel nincs dolgunk a továbbiakban.

A bizalom újra-felépítéséhez ki kell nyitnunk önnön kapuinkat, a zárkózottságból kilépni újra a fénybe, és bátran segítséget kérni ismerősöktől, barátoktól, párunkkal éreztetni minden áldott nap, hogy bízunk és hiszünk benne, ha találunk egy tárgyat, tárcát, memóriakártyát, addig nem nyugodni, míg az vissza nem jut tulajdonosához. Ha valaki leejt egy papírpénzt, visszaadni neki, ha a boltos a saját kárára, ergo a mi hasznunkra téved, akkor is figyelmeztetni rá, mert a karma előbb utóbb visszafordítja felénk azt, ahogyan a világot megéljük. Ha elég sokáig élünk így, észre fogjuk venni, hogy többé nem úgy tekintünk az emberiségre, mint földanya rákbetegségére, hanem úgy, mint kisgyermekre, aki bár hibázott sokat, de azért lassan felnő.

A bizalmatlanság olyan métely, mely lassan, falatonként emészt fel minket, egy felvilágosodni vágyó lélek pedig ezt a luxust nem engedheti meg magának.

Ha viszont egyszer elveszítjük azt a melengető érzést egy embertársunkkal szemben, hogy bízni tudjunk benne, akkor azt érdemes mielőbb a tudtára hozni, mert a belső üresség egyre csak nőni fog bennünk, míg mindketten súlyos sérüléseket nem szenvedünk. A bizalom kérdéskörét elemezve is szétfeszíti a tudatomat az érzés, hogy itt állunk egy szebb jövő kapujában és mindannyian magunk döntünk úgy, hogy nem óhajtunk részt venni benne. A földön minden feltétel adott ahhoz, hogy mindenki boldogan élhessen, nélkülözés vagy éhínség nélkül, mindössze az emberi rosszakarat akadályozza meg, hogy megélhessük mindezt. Mivel azonban embertársainkon nem tudunk változtatni, magunkon kell.

Minden változás benned kezdődik. Semmit nem tudsz megtapasztalni odakinn, ami létre ne jött volna odabenn.