A gondolatok virágos mezejéről készítettem már többféle csokrot, szerelmes rózsákból, spirituális gyöngyvirágból, felszínes szegfűből, mindegyiket igyekeztem az önismeret celofánjába csomagolni, ezúttal pedig egy újabb bokréta kerül összeállításra az elfogadásról. Beteg, rohanó világunkban a toleranciát szinte mindenki olyan luxusnak tekinti, melyet nem engedhet meg magának, még magával szemben sem. Esett már szó az önvizsgálatról, az azt követő cselekvés fontosságáról, de arról is, hogy légy egészségesen elégedetlen, arról viszont meglehetősen keveset, főképp csak érintőlegesen, hogy meg kell tanulnunk elfogadni a helyünket a világban, valamint mindazokét a dolgokét és emberekét is, akikkel valamilyen formában érintkezünk.
Korábban már tisztáztuk, de talán nem lehet elégszer ismételni, legyél még bármily kishitű, tudnod kell, hogy fontos, mi több nélkülözhetetlen része vagy a világnak. Értékes ember, aki okkal született meg és szent küldetést hajt végre, míg létezik. Szintén beszéltem már arról, hogy a véletleneket csupán mi hisszük annak, minden megtörtént eseménynek oka van, legfeljebb feleslegesen esik meg velünk, mert nem vagyunk hajlandóak tanulni belőle. Arról pedig nagyon pontos képet kaphatott, aki eddig olvasott, hogy miben hiszek, még ha ennek megfelelő vallással nem is találkoztam még. Elfogadhatjuk közösen, felekezettől függetlenül (ateisták és megveszekedett materialisták kiestek), hogy létezik egy világ az érzékeinken túl, nem tudjuk hol van, nem tudjuk mikor, de valószínűleg abban a világban ezeknek a meghatározásoknak nincs is sok értelme, a tér és az idő hiánya miatt. Annyi azonban bizonyos, hogy abból a világból szemlélve a mienket egy sokkal komplexebb kép alakulhat ki a velünk történt dolgokról, valamint arról, ahogy azokat megéljük.
Okkal létezünk tehát, s az életünk folyója is céllal csordogál abban a mederben, amelyikben, így aztán nincs okunk méltatlankodni azon, ha valami nem épp úgy történik, ahogy azt mi aktuálisan szerettük volna. Könnyebb az elfogadás úgy tekintve az eseményekre, hogy azok nem egészen rajtunk kívül állnak, még ha úgy is tűnik néha, hogy nincs rá hatásunk. Van egy magasabb rendű szellemünk, valami, ami több nálunk, de magába foglal minket, épp úgy, ahogy mi, emberek magunkba foglaljuk a sejtjeinket, amik tudvalevőleg önálló tudattal rendelkeznek, és ha megkérdeznénk őket, valószínűleg mind úgy gondolkodna, mint mi, vagyis nem tudná elképzelni azt a létezőt, aki abból a rengeteg sejtből tevődik össze. Nem állítom, hogy a magasabb rendű valónk határozza meg az itt történt dolgokat, hiszen nagyon mélyen hiszek a szabad akaratban, ám úgy vélem ő is gyarapodik azáltal, amit mi itt és most átélünk.
Már feltételezve, hogy átéljük, nem pedig folyton másra vágyunk, míg minden megszűnik körülöttünk. A jelen pillanat csak most van. egy perc múlva már egy másik jön, mást érzünk, mást tapasztalunk, mások vagyunk. Ami mellett egyszer elsétáltunk, az soha nem fogja ránk ugyanazt a hatást gyakorolni, mint elsőre, de ennek ellenére sem feltétlenül kell kétségbe esni. Soha nem kell kétségbe esni, ez a szép a létezésben. Bajt csak magadnak tudsz csinálni, megtörténni nem tud veled. Egy fuldokló is csak nagyobb kalamajkába kerül, ha kapálózik, meg kell nyugodni, higgyük el, hogy nincs semmi baj. Megtanultunk hallgatni a belső hangra, lelkiismeretünket felismertük magunkban, minden igyekezetünkkel azon vagyunk, hogy ne okozzunk kárt a környezetünkben, se magunkban és felismertük, hogy értékesek vagyunk minden hibánkkal és tökéletlenségünkkel. Nagy baj már nem lehet, csak éljünk úgy, mint a medúzák a tenger legmélyebb pontján, lebegve, átadva magunkat a létezésnek, nem aggódva, vagy görcsölve lehetőleg semmin.
Fogadjuk el önmagunkat, fogadjuk el a körülményeinket, mert az egész életünk olyan, mint egy regény, aminek szövegezése egyelőre túl bonyolult számunkra. Gondolkodjunk el mindenen úgy, mintha egy filmben történt volna, ne vegyük személyes sértésnek, ha olyasmi történik, ami nem tűnik helyénvalónak, mert az idő linearitásából kifolyólag nem láthatjuk még a teljes értelmét. Tekintsünk életünkre úgy, mint egy jó krimire, amiben ha valami látszólag oda nem illő történik, egyből az jut eszünkbe, ennek később még jelentősége lesz. Hinnünk kell, hogy eljön még az a pont, ahol mindent tisztán fogunk látni, érteni fogunk és abból a pontból esetlen bénázásnak fog tűnni az az átéléssel előadott szenvedés, amivel most kínozzuk magunkat.
Fogadjuk el továbbá a minket körülvevő embereket is, mert mindegyik egy önálló csoda, még ha sokszor ezt fájdalmas is felismerni. Minden ember egy külön világ és minden emberrel okkal találkozunk. Mindegyikük élete üzen nekünk valamit, érzelmeket gerjeszt bennünk, melyeket meg kell tanulnunk felismerni és ha ez megtörtént, kideríteni hogyan tudunk épülni általa. Az elfogadás azonban soha ne jelentsen mártíromságot, nem rabszolgák vagyunk egy hatalmas élet-börtönben, véletlenül se menjünk el ebbe az irányba. Ha számunkra nem kielégítő a helyzetünk, elfogadni annyit tesz, hogy tudjuk, kezünkben a lehetőség a változtatáshoz, ám ahhoz, hogy továbblépjünk, először fel kell ismernünk, hogy okkal vagyunk most ott, ahol. Nem szabad elveszíteni a hitet, hogy élhetünk teljes életet, mert mindannyian méltók vagyunk rá.
El fog jönni egy új aranykor, ahol a számonkérés után mindenki megkapja azt, amit érdemel. Ahogy most is mindenki azt kapja, csak éppen tudattalanul. A tudatosodás folyamata mentén fog létrejönni egy új generációja az embernek, el kell dönteni magában mindenkinek, részese akar ennek lenni, vagy kívülállóként vágyakozni rá.
Fogadd el: a lehetőség a te kezedben is ott van!