Csalódás

csalodasNéha nem értem az embereket. Komolyan nem. Két dolog visel meg nagyon, az igazságtalanság és a csalódás. Pedig nem jut már ki egyikből sem napi szinten, mégis folyton leveri a biztosítékot, ha szembe jön valamelyik. Talán az én hibám, talán az elvárásaimmal van a baj. Pedig soha nem várok el olyat, amit én magam ne tennék meg, vagy amit ne várhatnának el tőlem. Nem nehéz ám úgy élni az életet, ahogy én teszem, szerintem kényelmesebb is, mint folyton konfrontálódni, mégis úgy tesz mindenki, mintha a napi harc tenné édessé számunkra a létezést. Nem értem őket. Komolyan nem.

Nem fárasztok senkit a részletekkel, mert teljesen lényegtelenek. Vannak napok, mikor összecsúszik minden, ilyenkor elgondolkodom egy pillanatra, hogy mi volt a baj. Alapvetően nem hagyom magam befolyásolni a körülmények által, sem előre, sem utólag nem szoktam bánkódni semmin, abban meg végképp nem hiszek, hogy a felelősök keresgélése bárhova is vezetne. A gondokat megoldani kell, nem okokat keresni. Csakhogy hibát kijavítani csak úgy lehet, ha feltárjuk utólag, legközelebb mit kell másképp csinálni. Nem szeretek vitatkozni. Akkor sem, ha tudom, hogy hamisan kapom az áldást, mégis néha tele lesz a pohár és olyat teszek, vagy mondok, amit legkevesebb megbánok. Csakhogy képtelenség örökké önnön javításommal foglalkozni, effajta mártírszellem azért bennem sem él.

Odafigyeléssel minden összeütközés elkerülhető. Türelemmel minden veszekedés megelőzhető. Én ebben hiszek. De ez nem működik egyoldalúan. Az elhibázott dolgok persze így is, úgy is megtörténhetnek, ám egy egyszerű bocsánatkérés, vagy köszönetnyilvánítás helyére teheti a legtöbb sérelmet. Erre azonban az emberek jelentős többsége megfigyeléseim szerint fizikailag képtelen. Mintha önnön tökéletességük üvegkalitkájában ülve kellene nap, mint nap parancsokat osztogatniuk, elvárniuk, s ezen ketrecbe senkit nem mernének maguk mellé engedni. Tekintetüket elhomályosítja mások hibáinak folytonos kutatása, mintha így nyernének önigazolást a tekintetben, hogy mindenki felett állnak. Csámcsognak, suttognak, szervezkednek, ha a harmadik fél nincs ott, s a szemben álló fél hangjára süketek. Az emberek java részénél -figyeljétek meg bátran az egyes beszélgetésekben- jellemző jelenség, hogy egyáltalán nem kíváncsiak a másikra. Persze ennek palástolására olyan profi eszköztáruk van, hogy sokszor csupán a társalgás végén veszed észre, mindent megtudtál róla, míg alig tudtál valamit te mesélni.

A teremtő pedig nem véletlenül adott nekünk két fület és csupán egy szájat. Kétszer annyit kellene figyelnünk, mint céltalanul pofázni. Ha viszont nem vagyunk valakire kíváncsiak, akkor egy normális emberi kapcsolatban mindez előre megbeszélhető. “Figyelj, most tele a fejem, nem tudok beszélgetni, de kérlek hallgass meg” – ennyin múlik. Csakhogy egy hiba kijavítása lehetetlen anélkül, hogy elismernénk annak létezését. Pedig sokkal kevesebb depressziós, magányos ember rohangálna körülöttünk fáradt arccal, ha mindenki befejezné végre az energiavámpír hozzáállást. Figyelni, segíteni, türelemmel fordulni a másik felé, önmagunkat pedig elsősorban alárendelni, nem ítélkezni. Csupán ezen múlik. Utópia? Minden bizonnyal az.

Mi hát a megoldás? Nem tudom. A világ nem hajlandó változni e tekintetben, én pedig kevés vagyok a kijavításához. Ha van ember, aki ezt olvassa, figyeljen oda a felvetett problémára, hátha lassan elindul valami. Addig pedig egyetlen lehetőség marad:

Egy fáradt nap végén dőlj bele szeretted karjaiba, aki óvó páncélként föléd hajolva vigaszt nyújt a csalódott percekben.

Minden vélemény számít!